Valahol olvastam (gondolom egy random kommentben), hogy valaki írta, hogy milyen kár, hogy már nem tud olyan jókat nevetni a vígjátékokon, mint régen, mert már annyi filmet látott élete során, hogy semmi nem tud neki igazán újat mutatni.
Megmondom a tuti módszert ennek orvoslására: először is nem szabad egyedül filmezni soha. Másodszor is: keresned kell legalább egy olyan embert, akikkel kb egyezik az ízlésetek, és aki szeret filmezni – de még ennél is jobb, ha van egy nagyobb fix társaság, többek, akikkel könnyebb az alkalmakat is összehozni (mert ha egy-ketten nem érnek rá, még akkor is el lehet menni a többiekkel). Ezután pedig nincs is más hátra, mint beülni egy akármilyen filmre, lehet az a legnagyobb ótvaros szar is, sőt annál jobb ez minél rosszabb, mert úgyis együtt fogtok rajta szórakozni, lehet együtt fikázni a filmet, ha meg jó, akkor együtt nevetni/izgulni rajta, utána meg megbeszélni a dolgokat.
Ennyi. Garantáltan emlékezetesebbek maradnak a filmek, még a leg „zs”kategóriásabb gagyi is, és örülsz neki, hogy megnézted. Uff én szóltam, és bár tudom, hogy nem jut el ahhoz, akinek ezt üzenem, de Ti, akik ezt olvassátok, ugyanúgy okulhattok belőle :)
Ez az a sorozat, amit a Netflix ad, az a csatorna, ami igazából nem is csatorna, hanem filmkölcsönzéssel foglalkozó online bolt, csak igazából most rájöttek, hogy lehet, hogy a sorozatgyártásban meg a saját tartalomban még nagyobb pénz van. Hát egy valami biztos, én innen ismerem őket, de, hogy belőlem pénzt nem kaparnak ki, az is biztos, már csak azért sem, mert Európában ez a cucc nem működik – legalábbis tudtommal.
Azzal viszont, hogy online stream-elve adják ezt a műsort, megszerezni is kicsit nehezebb volt, nem olyan méretben, meg minőségben, meg vicces beleégetett norvég felirattal csak. De ezek a technikai részletek most nem fontosak.
Ha még valaki nem tudná, ez az a sorozat, aminek a főszereplője az a Steve van Zandt, aki a Maffiózók Silvio Dantéja volt. Ha valakinek ez nem rémlik, akkor a sorozat még kevésbé fogja érdekelni szerintem, én legalábbis konkrétan ezért vállalkoztam rá, hogy megnézem az első részt legalább. De többet azt hiszem nem fogok sajnos… Nem, nem ringattam magam abba az álomba, hogy csak egy kicsit is Maffiózók-szerű sorozatot fogunk itt mi most kapni, ahhoz sajnos ez az egy szereplő amúgy is túl kevés lenne, de azért titokban mégis reménykedtem, hogy jó lesz a cucc. Legalább vicces, az az oldal a maffiatörténetekből úgyis hiányzik általában.
Hát sajnos ebből is. Mert bár banálisnak elég banális a történet, és adja magát, hogy furcsa, kicsavart szituációkba keveredjen a főhős, valahogy mégis olyan langyos marad az egész, valami olyasmi, amiről úgy éreztem, hogy 28 percben is elfért volna akár, kicsit mintha kínlódtak volna vele, hogy azt a tetves 45 percet hogyan is töltsék ki.
Mi is az alap: adott egy kőkemény igazi nagykutya maffiózó, akinek meghal valami bandatársa, emiatt az ő élete is veszélybe kerül, konkrétan le akarják lőni, de csak a kutyája döglik bele (amit egyébként faszán ki lehetett volna hagyni a részből, mert olyan komolytalanná tette az egészet). Erre aztán – kicsit váratlan fordulat, személy szerint elég kidolgozatlannak éreztem – megfáradt hősünk szépen találkozót kér az FBI-tól, és mindent bevall, cserébe helyezzék el a tanúvédelmi programban, és vigyék el Lillehammer-be, mert azt a téli olimpiát ami ott volt, ő nagyon szerette, és azóta tetszik neki az a hely. Na most először is: a tanú mondja meg, hogy hova akar menni? Ez szerintem kibaszott hülyeség, másodszor is, az nem poénos, hogy a főhős Lilyhammer-t mond Lillehammer helyett, de ez az ő dolguk. Mellesleg ilyen poénokkal van tele az egész, amit inkább érzek kínosnak, vagy feszengősnek, mint viccesnek, nem utolsósorban a bénán eljátszott szituációk miatt. PL (spoiler alert) amikor reggel talál egy birkafejet a háza előtt – ugye a Keresztapa utalás -, és már kezd beszarni, amikor a szomszéd rendőrnő (!) felveszi, hogy „ja, akkor itt esett ki”. Szerintem ezt meg lehetett volna csinálni jóra, de mégis béna lett.
Ja, folytatom a sztorimesélést: hősünk valóban kimegy Lillehammerbe, ahol persze folytatni akarja kis stiklijeit, először is egy bárt nyitni, gondolom pénzmosónak (a lé Bada Bing), de ezt meghiusítani látszik a munkaügyis, akit aztán jól megzsarol valami gruppenszexes fényképekkel, meg aztán ismerkedik ott a helyiekkel, és szervezi a maga kis bűnbandáját, mindent az elejéről.
Tök jól lehetett volna ezt csinálni, de tényleg egyrészt van Zandt mellett semmilyen karakteres színész nincsen, így ő vinné el a vállán a sorozatot, amire sajnos nem elég fajsúlyos, másrészt meg tök béna kis hülyeségeken siklik el az egész sorozat, próbál kedves lenni, de igazából csak olyan semmilyen langyos hülyeség az egész. Szóval olyan igazi kellemes szerethető sorozat, másrészt meg ki akar szerethető maffiasorozatot?
Csalódás volt, vártam valamit, de tényleg csak egy megfáradt, lestrapált maffiózót kaptam, akit mondjuk ha néhanapján meglátogatna Tony Soprano, akkor biztos fasza dolgokat csinálnának együtt, de így egyedül csak szerencsétlenkedik ott a norvég télben – azt hiszem én magára is hagyom ezen a ponton…
Már ez a cím maga is megérdemelne egy – stílusosan – szájbaverést, de nem ezzel akartam kezdeni.
Először is: ez az első magyar sorozat, amiért billentyűzetet ragadok, szóval ez igazán jeles alkalom. Másodszor: tudom, tudom, szegény magyar sorozatgyártásunk amúgy is egy iszonyatosan nagy szarkupacból próbál építkezni, amelyet az utóbbi kb húsz évben olyan jeles alkotásokkal építettünk ki, mint az örökbecsű Szomszédok, a Família Kft., vagy a Kisváros, amik persze az idő, és a nosztalgia miatt kellemesebbnél kellemesebb emlékeket idéznek fel bennünk, de azért ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, és újranézünk egy-egy ilyen sorozatból egy epizódot, akkor sikítva tépjük a hajunkat. Mert ez már akkor sem állta meg a helyét, és most még sokkal kevésbé állja meg, és persze lehet, hogy valaki inkább csak csendesen kuncog magában, hogy ekkora faszságot hogy lehetett TV-re vinni, de akkor is a legalkalmasabb szó a hazai televíziós iparra nem a szórakoztató, hanem a szánalmas.
A Szájhősök egy újabb nagyszerű próbálkozás, ami sajnos megint csak azt a gondolatot erősíti meg bennem, hogy iszonyú hosszú utat kell még bejárnunk gyerekek. Mert ez harmatgyenge volt, első percétől az utolsóig. Megvalósításában már egészen profi, úgy értem szép a kép, egész jók a díszletek, a vágást csak dicsérni tudom (és nem elsősorban az undorítóan sok flashback miatt), az operatőri munkát is, meg valamennyire a dramaturg is megállta a helyét. Amiben még mindig mérföldekkel a „nagyok” mögött vagyunk, a legócskább amerikai sorozat legutolsó mellékszereplőcskéje mögött, az a színészi játék, és a forgatókönyv összetétele. Egyszerűen valahogy a magyar színészek nem tudják levetkőzni azt a mérhetetlen színpadi modorosságot, és manírosságot, ami TV-ben egyszerűen hiteltelen és nevetséges – hogy ne használjam ismét a szánalmas szót. Ez ide nem illik, nem kell, nem fér el, nem fér össze a dolgokkal, életszerűtlen, mesterkélt, megjátszott lesz, hitelét veszti, a végeredmény pedig egy nézhetetlen szarrakás, ahol nem a poénok miatt nevetek fel néha hangosan, hanem kínomban, mert már annyira SOK. És ebben az esetben én el is felejtenémnemzetünk „nagy színészeit”, mert sajnos bennük van meg leginkább ez a színpadias rögzültség, ide frissesség kell, új generáció, valaki, akiket még nem fertőzött meg ez az egész. De majd erre még visszatérek.
Kicsit elragadtattam magam, pedig azzal akartam kezdeni, hogy a sztori pedig nem is tűnt olyan rossznak. Most kifejezetten valami könnyed dolgot vártam, pedig egyáltalán nem az lett, valami súlyosat akartak kihozni belőle, viszont nem ez sikerült, az izzadságszag viszont végig érződött. Az pedig kellemetlen, és ott már hiába a sok púder. Szóval a történet: adott egy énekes, aki furcsa úton, de belekeveredik a budapesti éjszakai mulató-életbe, pia-csajok satöbbi, a zenekar vezetője „fedezi fel”, aztán később egy jóval módosabb bár tulajdonosa is felfigyel rá, el akarja happolni, főhősünk viszont kitart az igazi barátai mellett végül. Pont olyan szirupos volt, mint ahogy ezt leírtam. És egyébként mondom, ebben lenne lehetőség, de egyáltalán nem olyan irány mutatkozik, ami bármi jóval is kecsegtetne.
Először is: számomra felfoghatatlan, hogy az énekes sármőr szerepére, aki olyan fergeteges hangulatot csinál már a meghallgatásán is, hogy mindenki maga alé hugyozik, nem mellesleg pedig az összes jócsaj utána döglik, és szépen sorban meg is húzza mindet; szóval egy ilyen szerepre miért egy köpcös, kopaszodó, pocakosodó, középkorú színészt választanak?? Komolyan ennyire nincs senki, aki vállalta volna a szerepet? Nekem ez annyira nem volt életszerű, hogy a szilikoncsöcsös szőke kis ribanc mitől kezd el olvadni a műszál a bugyijában, amikor meglátja ezt a csávót? Ez engem annyira sokkolt, hogy nem is nagyon tudtam túllépni a többi mozzanatra, pedig van még bőven, és akkor már most írom, hogy spoileres leszek.
Szóval már a bemutatkozás: az énekes épp a verőemberek elől menekül, mert a főnöke feleségével töltötte a délutánját, amikor elbújik (!) a mulató bárjában, rohanás közben orrba baszva a korábbi énekest. Természetesen a zongorista úgy csinál, mintha nem látta volna, eltereli a verőlegényeket, majd felajánlja énekesünknek, hogy ugyan, mutassa már meg a tehetségét. Hát, hogyhogy nem, egy istenadta aranytorkú eltondzsón bújt meg benne, egyből összegyűl az egész személyzet egy spontán délutáni táncestre. Ez a jelenet olyan szinten pofont érdemelne, hogy azt el sem tudom mondani. És nem ez volt a leggázabb. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy a csávó NEM tud énekelni, olyan erőltetett a hangszíne, meg az egész előadásmódja, hogy még az aluljáróban is csak belerúgnának, ha meghallaná valaki, a Megasztárban a bikicsunáj szintű versenyzőkkel menne egy szinten. Tényleg fos, és ez egy kifejezetten zenés sorozatban szerintem übergáz. A teljesség igénye nélkül volt még egy – szavakat nem is találok -, minősíthetetlenül tré pókeres jelenet, mely után a mester egy szál semmiben volt kénytelen előadni a Helló tourist-ot (ezt Hajós András egyébként hogy’ engedhette meg???); Reviczky Gábor kritikán aluli színészi játékkal adta a részegest, ami mondjuk egy Szeszélyes évszakok végefőcím-poénblokkban még elment volna Antal Imrével (nyugodjon békében), de ebben a filmben kurvára gáz volt. Pontosan ilyesmikről beszéltem, amikor a régi motoros színészekről volt szó… Reviczky pont az az ember, aki már annyi karaktert eljátszott, hogy asse tudja, mikor színészkedik, és mikor nem, és ebben a filmben kurvára csak az jött le, hogy ő most színészkedik, egy őszinte arcrezdülést nem láttam rajta, és ez engem iszonyatosan tud zavarni.
Aki nem bírja a zenei betéteket, az bele se nézzen, amit a szőke bögyös nyomott, az még szerintem mondjuk a jobbik eset volt, a többi tényleg minősíthetetlen, a WC-ben agresszívoskodó „részegen ki visz majd hazá”-tól kezdve a már említett hellótourist-on át a csövesekkel brillírozó „azért vannak a jóbarátok”-ig. Tényleg szájbaverést érdemelnének egyenként ezekért a jelenetekért a készítők.
Borzalmasan elnagyoltak tehát a karakterek, mivel nekem a főhős abszolút nem szerethető kategória, ezért a többiek még sokkal kevésbé, borzasztó párbeszédek, minősíthetetlen énekszámok, csöpögős műdráma – ez a mi kis hazánk, és ez a Szájhősök, remélem nem lesz belőle sok rész, mert ezek azért pénzbe kerülnek, és jó, nem sajnálom tőlük, mert valamiből ők is hagy éljenek meg, de azért ne sokáig, és ne foglalják a műsorsávot, hátha van valami arra érdemesebb. Csináljunk inkább dokumentumfilmeket, vagy meséket, vagy tököm tudja, de ez a sorozatosás úgy látszik nekünk sajnos nagyon nem megy… Vagy menjen több pénz a színészképzésre, az még tudna segíteni :)
Olvastam sok helyen az Awake című sorozatról, aminek eddig mindösszesen egy epizódja ment le, tehát mindenki ez alapján írta meg véleményét – természetesen én is ezt fogom tenni.
Valamilyen oknál fogva a sorozatrajongók többségének gyengéje a high-concept, mint olyan, ennek okait azt hiszem soha nem fogom tudni megérteni. Valószínűleg azért, mert ezek azok a sorozatok, amikről a legtöbbet lehet beszélni másokkal, amiken a legtöbbet lehet agyalni, foglalkozni vele, találgatni, mi lesz a következő részben. Végülis valahol ez adta a sorozatoknak azt a nagy lökést, úgy értem a sorozatgyártásnak azt a lökést, ami miatt manapság még a csapból is a Lost, a True Blood, a Vampire Diaries, a Mentalist, a Castle, a CSI, az NCIS, meg a kismillió ilyen-olyan minőségű, de minden esetben igazi fanatikus rajongótáborral rendelkező sorozat folyik.
Nekem valahogy ez a fajta történetmesélés sose jött be. Pedig Isten látja lelkem, én becsülettel próbálkoztam (mint azon is, hogy megszeressem a sör ízét, sajnos eddig hasonlóan sikertelenül): megnéztem a Lost teljes első évadát böcsülettel (bár az egész egy félreértésből indult, ugyanis akkor még igazi kis kezdőként – ez már iszonyú régen volt, de komolyan, már több, mint 6 éve – azt hittem, hogy a Band of Brothers az a sorozat, amit kiírnak nekem DVD-re, szóval valami háborús cuccot vártam, aztán csodálkoztam, hogy ez nem az), megnéztem 10 részt a Prison Break-ből, és két és fél évadot (!) a Heroes-ból. Sőt, nem tanultam az esetből, és a Flash Forward-ból is néztem vagy 4-5 részt, most pedig az Awake – hát nem kerül el a hype, sajnos nem (egyébként a Game of Thrones-ból is megnéztem a pilot-ot, de az nem klasszikusan high concept talán).
Ki lehet találni, hogy ezek után sajnos most sem találtam meg az etalon sorozatot, pedig előtte három helyen is valami hihetetlen túláradóan pozitív kritikát olvastam, elenyészőek és komolyan nem vehetőek voltak a becsmérlő kommentek is. És ez azóta sem változott, még ma is olvastam egy istenítést, hogy ez egy mekkora überfasza sorozat a kitalálójától kezdve a forgatókönyvírón keresztül az összes szereplőig. Mekkora potenciál van benne, mekkora jó volt az alapsztori már akkor is, amikor még csak papíron értesültünk róla… Hát behányok komolyan.
Persze értem, hogy sokaknak miért tetszik, ezt már a bevezetőben leírtam, de nekem ez akkor is sok. Ez túl jó. Ez volt a véleményem a megnézés előtt is, és utána még inkább ezt gondolom. Gyerekek, ez nagyon messze van a kurvajótól, ennél még az Elnök emberei pilotja is jobban tetszett, és csak amiatt végignéztem a 154 részt, pedig már a kezdetek kezdetétől tudtam, hogy ez nem igazán a nekem fekvő sorozat. Namost ha valami ütőset dobtak volna össze ennél a sorozatnál, akkor talán mondtam volna azt, hogy „bár nem szeretem a high-concept-nyomozós-faszságokat, de ennél még maradok pár részre/évadra”, szóval én igazán meggyőzhető vagyok ilyen szempontból, és nem vagyok semmi jó elrontója, de ez nem volt jó. Ezután nem úgy álltam fel, hogy ha lenne még egy rész, akkor azonnal indítanám. Nem, úgy álltam fel, hogy: Ácsi, üljünk csak vissza! Elfelejtettem megnyomni a shift+delete-t! És gondolkozás nélkül visszaültem.
Tudom, hogy sok a szöveg, és fárasztó végigolvasni, és még képeket sem rakok bele soha, de higgyétek el, megéri, maradjatok. Most mesélem csak el a sztorit.
Szóval adott egy csávó, aki történetesen rendőr, ráadásul valami nagykutya is viszonylag, mert mindig öltönyben megy helyszínelni, meghát a kora is megvan hozzá. A főnökei annyira nem szeretik, mert kicsit gyanús, de ez a szál nem lett különösebben kifejtve. Ami sokkal lényegesebb, hogy van egy fia, meg egy felesége, akikkel autóbalesetet szenvednek, ezután pedig főhősünk kicsit furcsa helyzetbe kerül, ugyanis egyik nap a feleségével van és a gyereke halt meg, másnap meg a srác van vele, és a csaj halt meg. Értitek, mintha két különböző (párhuzamos) világban élne, neki király, mert senkit sem kell meggyászolnia, a többiek viszont kurvára nem értik, hogy mi van, és attól félnek, valami bekattant a fejében. Mindkét világban egy-egy pszichiáternek fejti ki ezt a problémát, így ismerkedik meg vele a néző is. Közben meg mindkét világban megold egy bűntényt, amikre a nyomokat a másik világban „kapja”, így aztán senki nem érti, hogy miért tudott egy csomó mindent „előre”, és ez csak még jobban megrémít mindenkit.
Megmondom őszintén, papíron tényleg lehet, hogy jól hangzik, sőt, én magam is el tudtam képzelni, hogy ebből valami jó is kisülhet – hát persze, ezért ültem le megnézni. Így utólag azt tudom mondani, hogy szerintem ha nem vennék ennyire kurva komolyan magukat, hanem valami csak egy fokkal poénosabb oldaláról közelítették volna meg, akkor lehet, hogy még jó is lenne. Így persze, hogy dráma, csak megy benne a drámázás folyamatosan, jajj, meghalt a fiam, jajj meghalt a feleségem, jajj meghalt anya, jajj, biztos nem tudom feldolgozni a sokkot, jajj, két világban élek egyszerre, és különben is miafasz???? Persze a néző találgathat, hogy tényleg, akkor most valójában hogy is van ez az egész? Jöhetnek az okosabbnál okosabb elméletek, várjuk a lezárást, hogy majd minden kérdésre választ kapunk – és nem tanulunk a korábbiakból :) Valójában tökmindegy a válasz, és ez a baj, hogy engem is teljesen hidegen hagyott a sorozat, nem tudom utálni, mert tényleg viszonylag izgalmas az alapfelállás, de nem tudom szeretni sem, mert rohadtul nem érdekel a szenvedés, az analizálás, a nyomozgatás, a családi dráma, meg semmi, amit ebbe a sorozatba valószínűleg bele fognak pakolni… Hát ezért nem nézek meg több részt.
A színészi játékról… hát nem tudom, de nekem a pszichológusok rohadtul nem voltak meggyőzőek. Jó pszichológus a TV-ben például Jennifer Melfi szerintem (Sopranos), ott eléggé kimerítették a pszichológia témakörét, vagy jó még a Six Feet Under-ben az egyik csaj anyja… De ezek nem voltak jók. Valahogy nekem a tempó sem tetszett, olyan „szorítsunk be mindent az első részbe” érzésem volt, lehet, hogy már én vagyok öreg, de szerintem ennél lehetett volna lassabban is adagolni a dolgokat (jó persze, tudom pilot, bele kell adni mindent…), vagy ha nem is lassabban, akkor legalább kevesebbet. Mert így olyan zsúfolt volt – adjuk meg az alapokat is, de legyen benne nyomozás is; bontsuk ki a pszichológusos jeleneteket, de azért legyen benne családi drámázás is… Szóval nekem ez így sok volt, csak a klasszikust tudom idézni, hogy a kevesebb néha több. És tényleg. Nem kell mindent egyből.
Persze összességében azt mondom, hogy az igazi high-concept fanoknak most lesz mire verni egy ideig azt hiszem (ezt de csúnyán fogalmaztam…), de akinek eddig nem jött be a műfaj, annak üzenem: ez sem fog ecsém, hiába minden, nem kell mindent beszopni, írhat más akármit, ez nem nekünk való. Persze egy részt biztos megér, hogy tudd majd két év múlva (amikor hazánkba is eléri a népeket az anyag), hogy miről beszélgetnek a buszon a menő csávók, de tovább nem érdemes menni vele. Ha már tényleg ennyi mindent igyekeztek itt elsütni, akkor erősen kétlem, hogy ne az első rész legyen a legjobb – ergo a többi már csak rosszabb lesz :(
Az American Horror Story, mint az a meglehetősen fantáziódús címéből is kiderül, egy igazi stílusgyakorlat, nem kínál zsákbamacskát, egy kőkemény horrorról van szó. Én annyira ebben a témában nem vagyok járatos, ezért lehet, hogy nem a legteljesebb mértékben releváns a kritikám, de ezt most nézze el mindenki – én is láttam már horrort, és tudom, hogy milyen egy jó horror.
Az AHS lehetne az, valahogy mégsem éreztem benne a beszippantó erőt. Pedig elég sokáig kitartottam mellette.
Ryan Murphy személye egyébként viszonylag biztos garanciát jelent számomra, hogy minőségi sorozatot kapok, olyasmit, ami megfoghat. A Nip/Tuck az egyik nagy kedvencem, jobban mondva az első három évada, a Glee-nek pedig az összes általam látott sorozat közül az egyik legjobb pilotja van (az már más kérdés, hogy utána totálisan elbaszott 21 rész következik – már ami az első évadot illeti, de csak emiatt az első rész miatt végignéztem a teljes évadot, és még csak nem is szenvedtem rajta, sőt, alkalomadtán ha úgy adódna újra is bírnám nézni szerintem). Szóval szeretem az ürgét.
Mint mondtam, az AHS egy stílusgyakorlat, tulajdonképpen valahogy úgy építhették fel, hogy megvolt valami alapsztori, aztán összeszedtek ISZONYÚ SOK horror-klisét, de csak úgy teljesen random, aztán ezeket megpróbálták beépíteni a történetbe több-kevesebb sikerrel.
Azt hiszem egyébként, hogy ez a sorozat pont olyan embereknek szól, akik olllyan nagyon sok horrort nem láttak életükben, engem ennek ellenére sem tudott lekötni. Ugyanis aki ismerős a témával, annál felmerül a veszélye, hogy úgy nézi meg, hogy ezt már eljátszották ebben a filmben, ez pont ugyanígy volt abban a filmben… satöbbi. Nekem ilyen problémám nem volt. Sőt, kifejezetten tetszett, ahogy a klisékkel bántak, mind szereplők, mind szituációk tekintetében. Soha nem a klisékkel, a sémákkal, a sablonokkal van a baj, hanem az elhelyezésükkel, a szerepükkel, az adaptációjukkal. Itt szinte minden esetben VOLT szerepük, nem csak töltelékként, díszletként hatottak, és előrepörgették az eseményeket.
Konkrétan mikre gondolok? Terhes anyuka valami szörnyszülöttet rejteget a hasában; kísértetház, ami megöli az embereket; értelmi fogyatékos kislány; visszatérő kísértetek/halottak; fekete ruhás ismeretlen; irreálisan sokáig élő személyek; összeroncsolódott arcú/testű rémisztő külsejű alakok; ijesztő pince; depressziós kislány; hallucinációk; Halloween; pszichopata/szociopata srác; baljós múltú szereplők… És mondom, én csak az ötödik részig néztem. Plusz nagyon klisés a zene, a főcím, minden díszlet – de ez így van jól!
Hmmm. Mit is szokás még dicsérni ebben a sorozatban? A színészeket. Na ettől én nem voltam hasraesve, konkrétan szerintem a színészi munkát kb 90 százalékban segítik itt a már említett dramaturiai eszközök, mint a díszlet, a zene, a világítás. Ez egy beszaratós sorozat, nem kell itt olyan kurva nagy színészi teljesítményeket várni szerintem, kétségbeesetten néző apuka, halálra ijedt anyuka, gonosz arccal a semmibe révedő házvezetőnő… Biztos nagy nevek játszanak benne, de szerintem a legutolsó, amit dicsérni kéne itt, az a színészkedés.
Most ahogy így írok róla, pontosan én sem tudom, hogy mi nem tetszett a sorozatban. Azt hiszem, hogy kicsit öncélú volt az egész. Aki szeretné megismerni a horrort, mint műfajt, az ezt bekajálhatja, de nekem ennél kellett volna valami több is. Persze, izgulok rajta, meg nem merem egyedül a sötét lakásban megnézni, de ennél egy kicsit több kellene ahhoz, hogy igazán szeretni tudjam, hogy értékesnek tartsam azt az időt, amit ennek a nézésével töltök. Azt hiszem ez volt az, amiért végülis abbahagytam, mert különösebben nem érdekelnek az újabb és újabb horrorisztikus fordulatok, egyik karakter sorsa sem érdekel igazából, és maga a végkifejlet sem – dögöljön meg mindenki ott, ahol van, úgyis ez a sorsuk :) Tudjátok mi volt a jó horrorsorozat? A mesék a kriptából! Ugyanilyen stílusgyakorlat az is, csak sokkal több lehetőséggel, mivel, hogy antológia, ezért epizódonként más és más a környezet, a helyzet, a szereplők, minden. Horrorfilmek 25 percben. Az volt a jó. American Horror Story? Meghagyom a kezdőknek, valamivel bele kell rázódni a műfajba, de én ennél már előrébb tartok, azt gondolom magamról…
A western-nel mint műfajjal alapvetően nem voltam kibékülve sokáig. Kiskoromban emlékeztem halványan valami indiános John Wayne-es filmekre, lovagoltak, meg lövöldöztek, de nem igazán tudtak lekötni (akkor még a Bud Spencer-Terence Hill vonal mozgatott meg igazán). Aztán egyszer néhány éve egyhuzamban megnéztem jó sok spagettiwestern-t, csaupa Sergio Leone filmeket, mint a Dollár-sorozat, A Jó, a Rossz és a Csúf, a Volt egyszer egy vadnyugat, meg ilyeneket. És rá kellett jönnöm, hogy márpedig ez egy rohadt jó műfaj. Lassú, meg elég komor, de bejövős. Azóta volt már jó is, meg rossz is, amit láttam (pl. a Clint Eastwood-os Unforgiven nekem nagyon nem jött be, szenvedtem végig alatta, Börtönvonat Yumába új feldolgozása eléggé felemás volt szerintem, jó, de semmi extra, viszont az új True Grit egészen meglepő módon tetszett – mármint, hogy én magam meglepődtem, hogy tetszik).
Értelemszerűen pozitívan állok a western-sorozatokhoz is, érdemesnek tartom ezt a műfajt sorozatos bepróbálásra is. Egyik nagy kedvencem a tudomásom szerinte máig egyetlen élőszereplős sci-fi western, a Firefly, de itt be is zárul a pozitív sorozatos western-élmények köre. Mi mással kezdtem volna, mint az egekig magasztalt Deadwood-al. Ez A Westernsorozat, csupa nagybetűvel sokak számára. Nekem már az első résznél le kellett volna esnie, hogy ez nem nekem való, ennek ellenére végigszenvedtem az EGÉSZ rohadt sorozatot mind a 36 epizódjával, pedig a második évadtól kezdve már totálisan elvesztettem a fonalat a történetet illetően – ergo annyira nem figyeltem oda, hogy azt se tudtam, mi miért történik -, és többször bealudtam a részeken (ilyet egyébként csak egy másik esetben tettem, a John Adams alatt, hasonlóan az érdeklődés hiánya miatt). Szóval nekem erről a sorozatról iszonyú rossz élményeim vannak, az első szó, ami az eszembe jut róla, az a szenvedés, és tudom, ezt magamnak köszönhetem, de akkor is ez maradt meg…
Érthetően kicsit félve álltam neki a Hell on Wheels-nek, ugyanakkor vártam is, akartam is, hogy lássak egy JÓ western-t, egy olyan igazit, nagyon bíztam a sorozatban, az AMC-ben, a Jóistenben. Hát sajnos azt kell mondjam, hogy csalódás volt. Ami a legjobban idegesített talán (pedig én ilyen technikai hülyeségekre abszolút nem szoktam adni, és az az igazi igénytelen filmnéző vagyok, akinek a sorozatrész 350 mega, a film meg 700, de maximum 2 CD-nyi terjedelmű, annál tovább nem megyek), a hangmérnöki munka, ami azt jelenti, hogy folyamatosan valami alapzaj volt a jelenetekben, amit mintha letekertek volna a párbeszédeknél, majd ismét fel. Ez a hullámzás egyszerűen kikészített.
A másik, hogy megint túl drámaiaskodónak éreztem a jeleneteket (még ha ilyen szó nincs is igazából), valami nagyon komolyat akartak létrehozni, de ezzel picit önmaguk paródiái lettek, mert sem a párbeszédek, sem a karakterek nem tűntek elég életszerűnek, elég önállónak, és itt most nem azt mondom, hogy rosszak a színészek, vagy, hogy látszik rajtuk (mint a magyar filmekben), hogy épp színészkednek… Nem, a színészekkel nem volt baj, valahogy a jelenetek voltak suták, nem éltem át a bosszúszomjas dezertőr motivációit, vagy a földmérő kislány fájdalmát a férje elvesztéséért, vagy a gátlástalan vonatépítő-és-földvásárló-stikliző kövérkés gennygóc gonoszságát.
Mellesleg maga a sztori rohadt érdektelen volt két rész után is, az ilyet pedig már ismerem, még ha csak tíz rész is az első évad, akkor is hülyeség folytatni. Szóval itt abba is hagytam.
És ha már western téma, és hasonlóan friss az élmény, ezért beszámolok a Wild Boys próbálkozásomról is, ami csak a Pilot erejéig tartott… Ez a sorozat egy ausztrál darab, szintén western, egy robin hood-szerű csoportról szól, akik fosztogatnak az erdőben, de csak gazdagoktól, és gonosz emberektől, közben meg mindenféle bajba kerülnek. A Wild Boys-t nem azért hagytam abba, mert egy szemétre való szar, sőt tudnék róla pozitívumokat írni, mindenképpen jobban tetszett, mint a Hell on Wheels, és pont azért, mert ez kellően lazára veszi a figurát, nem próbálják ügyetlenül elkomolykodni, hanem inkább a vicces-kalandos akár még romantikusnak is mondható vonalat veszik fel. Ezért mindenképpen szimpatikusabb számomra ez a sorozat, egész egyszerűen azért nem kezdtem bele, mert most nem erre vágytam, ha westernről van szó, akkor nekem szükségem van a komolyságra és drámára, most ezt kerestem, és nincs annyi időm, amit egy Wild Boys-ra tudnék „fecsérelni”. Ez egy tipikus nyáron megnézős limonádé, vagy popcorn-sorozat, persze tudom, hogy ilyen kategóriák sincsenek, de mindenki érti, mire gondolok. Az egyetlen probléma, hogy annyi ilyen szar árasztja el a tévéket, hogy még válogatni is fárasztó közülük, de el tudom képzelni, hogy valakinek ez teljesen jól bejön, egyébként csak ajánlani tudom szórakozásra, mert azt hiszem második évad nem is lesz belőle, szóval az a tizenegynéhány rész még lehet, hogy megéri valakinek :) Nekem sajnos nem, de ez ne riasszon vissza titeket (már csak azért sem, mert vannak olyan lelkes emberek, akik ehhez még magyar feliratot is gyártanak, az ausztrál akcentus miatt pedig legalább egy részt mindenképpen érdemes megnézni, mert nagggyon vicces!)
És hogy ne csak a briteknek adjuk meg ami jár nekik – most egy újabb olyan sorozat jön, ami a comeback felsorolásomból hiányzott, méghozzá egy jó kis anime.
Először is ott kezdődik a dolog, hogy JÓ animét már kb három éve nem láttam – kivéve persze amiket újranéztem, mert mostanában inkább csak erre tellett.
Az animékkel kapcsolatban nagyon hasonló a sztori, mint a britekkel, csak ez kicsit korábbra nyúlik vissza. Meg itt személyes érintettségem is van. Szóval az animékkel (japán rajzfilm, mielőtt valaki nagyon elveszettnek kezdené érezni magát) 2004-ben ismerkedtem meg egy osztálytársam nyomán. Egy filmmel kezdődött az egész, ami egy teljesen új világot nyitott meg számomra, és innentől úgy látszott, nincs is megállás. De aztán pont az animéktől vándoroltam át a sorozatokra, szóval szép lassan kihúnyt itt is a láng. Mondom, ugyanaz, először megfogott az újszerű hangvételük, a frissességük, nemkülönben a rajzolás is: tényleg egészen más felfogású mesélésről van itt szó, egészen más a dráma fogalma, mások a karakterek, sőt a karakterek kibontása, máshogy megy a történet elmélyítése, mások a fordulatok, más az ütemezés, más a ritmus. Leginkább ezeket tudnám mondani, anélkül, hogy bármi konkrétat is írnék. Aki nem ismeri, de nem ódzkodik ettől a fajta animációtól (nem, nem csak hentelés meg dugás van benne, és nem erőszakosabb semmivel egy átlagos Grimm-mesétől, legalábbis a nagy átlag, persze az is igaz, hogy itt is megtalálható MINDEN fajta stílus, mint a közönséges tévésorozatoknál).
Tehát először kezdtem egy sorozattal, aztán még eggyel, aztán hirtelen már hármat néztem párhuzamosan, és egy új vinyót kellett vennem, hogy átmásoljak újabb 100 giga anyagot magamhoz. Tényleg, nem vicc, egyre több és több lett, aztán egyszer csak jöttek a gyengébb darabok, már ez se tetszett, már az se, már mertem félbehgyni sorozatot, már csaupán az ismertetők olvasásától elment a kedvem bármit is megnézni, már csak hébe-hóba animéztem, aztán hirtelen nosztalgikussá vált egy-egy animáció megtekintése.
Én alapvetően a Cowboy Bebop-GITS tengelyen mozgok, nekem ezek az etalon sorozataim, szóval keményen sci-fi vonal, szerettem még az NGE-t, meg a Wolf’s Rain-t, meg a Samurai Champloo-t, meg mondjuk a Black Lagoon-t, ja és nagy Lupin the 3rd rajongó is vagyok. Viszont van jópár, amit ma már le is tagadnék, hogy láttam, pl. a Trigun (falra másztam tőle, pedig mindenki kedvence), Onegai Techer, Sakura Diaries, Full Moon wo sagashite, Gantz.
Nade most valamiért ismét kedvem volt valami újra, valamire, amit már rég kinéztem magamnak (túlságosan is rég) és valahogy újra a látóterembe került, vagy csak egyszerűen bevillant, hogy anno még ezt is meg akartam nézni, csak akkor még nem tudtam honnan letölteni, nosza rajta, keressünk rá :)
Wangan Midnight
Aki nem látott még autóversenyes animét, de szerette a Need for Speed-et, meg az ilyen autóversenyes hülyeségeket, az nézze meg az első részt. Szemem-szám elállt, tényleg kibaszott jó grafikát vittek fel az autós jelenetekre, konkrétan olyan, mintha valami fasza PC játékos intrót néznél, csak kb tíz percen keresztül. És tényleg itt nem kell semmi sztori, semmi szöveg, csak a képek, és tök jó.
Aztán elkezdtek egy sztorit, amit legjobban a halálgagyi jelzővel illethetnék. Ha nem láttam volna már előtte ezer animét, és ezzel kezdeném, akkor lehet, hogy tetszene, mert megvan benne minden, ami egy átlagos animében benne szokott lenni, de valahogy rém gyenge az egész, olyannyira, hogy néztem, néztem (mert az autós részek még mindig kurva jók, főleg ha versenyeznek, márpedig ez a sorozat lényege), aztán egyszer csak abbahagytam, mert már nem nyújtott semmit. Illetve amit nyújtani akart, arra meg baromira nem voltam kíváncsi már. Esetleg 15-18 évesen még érdekelne, de az már bizony régen volt…
Ha valaki látta esetleg az Initial D-t, akkor összevetheti: gyakorlatilag tökugyanaz szinte minden, még a főszereplő karaktere is egy az egyben, apróságok térnek csak el, mint a kocsi háttere, meg a versenyzés motivációja, meg a helyszín (nem hegyi driftelés megy, hanem városi körgyűrűn aszfaltbegyárkodás).
Szóval adott egy srác, aki összegyűjti a kis pénzét, a sulit teljesen elhanyagolja, és vesz magának egy olyan kocsit, amin valami kibaszott átok ül (ezért olyan olcsó), mert már nem tudom hányan meghaltak benne. Aztán van a csaj, akinek a tesója volt az autó korábbi tulajdonosa (aki ugye megmurdált), hogy aggódjon főhősünkért (természetesen neki valami übertuningolt verdája van), meg van a fekete autó, a nemezis, aki minden este ott repeszt a szokásos útvonalán, és rohadtul nem hagyja, hogy megelőzzék, hanem minden mögötte jövő autóval versenyezni akar. Na kb ennyi a sztori, még volt egy másik csaj is szintén kurvagyors autóval, és addig jutottam, hogy a srác már kétszer totálkárosra törte a verdát, mert még nem jött rá teljesen, hogy mitől olyan kurva gyors, meg, hogy hogy is kell egyáltalán vezetni, hogy jó legyen, meg, hogy ő legyen a legfaszább csávó Tokióban, de ennél a pontnál tényleg nem sikerült továbbjutnom, mert ez így nekem kevés.
Már fárasztanak ezek a történetek, kiégtem, nem kell az anime. Lupin III-ből is ott pihen még van negyven „új” rész a gépen, de már abba se néztem bele hónapok óta. Pedig az vicces.
De a Wangan Midnigth-ban az a legrosszabb, hogy rohadtul komolyan vesz magát, Minden szereplő depis (alap), mindenki hordoz valamilyen régi sebet, valami frusztrációt, valami bánatot, ami persze maj úgy a huszonnegyedik rész felé fog tetőzni, aztán a végén majd jön valami olyan verseny, ami bár teljesen kilátástalan volt, de mégis megnyeri a főhős.
Az animékkel az a baj, hogy első látásra azt hinnéd, hogy sokkal komplexebbek, sokkal összetettebbek, sokkal intelligensebbek, mint az amcsi sorozatok, és ez részben így is van, de sokkal sablonosabbak is. Ez pedig szinte elképzelhetetlen, mivel a megszokott sorozataink általában kibaszottul sematikusak. Namost az animénék elég megnézni a kategórát, a fő karaktereket, tehát kb egy részt, és már szinte pontosan tudod, miről fog szólni, milyen hangulata lesz. Fog változni közben, de ez is előre megjósolható: könnyed, vicces karakterek lesznek aztán a legbefordulósabbak a legkomolyabbnak szánt nagymonológgal, de erre is van utalás gyakorlatilag már a legelső jelenetben. Aki ismeri, az tudja, és sajnos ezért aztán én most tuti, hogy nem fogok egy ideig animét nézni, mert rájöttem, hogy ezeket én már ismerem, továbbléphetünk. Tényleg. 10 év múlva talán lesz új, más hangvétellel, más szerkezettel, de a mostani kínálattal azt hiszem, nagyon is telítődtem.
A Wangan Midnight pedig ROSSZ, nem megnézni, akkor már inkább Initial D ezerszer rosszabb grafikával, meg iszonyú béna történettel, de az legalább egy ALAP sorozat, és nem tudod benne nem szeretni a béna pattanásos szereplőket… Tényleg :)
Kibontakozóban volt egy pár éve, és talán még ma is tart egy bizonyos brit-hype, valamiféle fanatikus brit-szerelem, melynek tagjai meg vannak győződve arról, hogy ami a szigetországban készül, az bizony csak jó lehet. Értsd ezt filmekre és sorozatokra egyaránt (de most értelemszerűen maradjunk a sorozatos vonalon). Egy ideig majdhogynem engem is elkapott a gépszíj, tetszett, hogy itt sokkal ízesebben, sokkal british-ebbül, sokkal „szebben” beszélnek angolul, kicsit más a környezet, kicsit más a hangulat, mint a megszokott béna amcsiknál, és ez az újdonságérzés bizony sok hiányosságot elpalástol – egy ideig. Nameghát az is közrejátszott, hogy valóban minőségi darabokat is sikerült választani, mint a Doctor Who, az IT Crowd, vagy az Office, Extras. Azt gondoltam, tényleg sokkal faszább anyagok jönnek a Csatornán túlról, valahogy olyan más az egész. Aztán ez szépen lecsengett, és sajnos most már ott tartok, hogy igencsak tartózkodóan nézek meg bármit, ami brit – igaz, azért így is van egy-kettő, például a Life’s Too Short-ról itt nem fogok írni, mert viszonylag tetszett, az An Idiot Abroad is, bár annak a második évadbeli unalomba fulladó bénázásairól lehetne írni, de még ezzel együtt is jó volt, isssszonyú jó volt a Rev., amire tök véletlenül találtam rá, de nagyon megérte bepróbálni, vagy itt van a Hustle, aminek most nyüstölöm a harmadik évadát, és teljesen berántott, mert naggyon JÓ. De ezek a kivételek. A hype talán akkor szűnt meg nálam, amikor elkezdtem a Luther-t, MINDENKI csak jót írt róla, mondom itt baj nem lehet, Idris Elba, meg komor zsarus, úgyse szoktam ilyeneket nézni… Aztán már csak azért maradtam, mert egybe töltöttem le a hat részt, és nem akartam megnézés nélkül törölni. Úgy hallottam, a folytatás méginkább lejtmenet volt, úgyhogy semmi kedvem nincs tovább folytatni. Erről lehetne írni, hogy mi volt az, ami miatt abszolút nem jött be, ami miatt olyan semmilyennek és mesterkéltnek éreztem, de nem itt és nem most. Ezek után még volt pár kellemetlen élményem, például bár a SkinsShameless, amiről múltkor írtam, ezek után a The Hour, aminek már nagyon a sztorijára sem emlékszem, ezért erről sem születik írás (nem olyan jó, mint ahogy az az egyébként is nagyon gyenge hype-jából adódna), végül pedig a Top Boy. viszonylag friss és bátor sorozat volt, még valamennyire bele is tudtam helyezkedni a nálam már akkor is vagy hat-nyolc évvel fiatalabb generáció helyzetébe, de mégsem vitt rá semmi, hogy két évadnál többet maradjak. Aztán volt ugye a
És el is érkeztünk a mai témánkhoz.
A Top Boy-ról azt olvastam, hogy nagyon szépek a képei, nagyon lassú a cselekménye, de mindemellett benne van a kőkemény dráma.
A képek biztos tényleg szépek, de a fos történetvezetés mellett ez lett volna a legutolsó, amire figyelek. Hogy lassú a történetvezetés? Konkrétan azt mondogattam magamban, hogy „basszátok meg, történjen már valami, mert mindjárt elalszom!!”, és nem, akkor éppen egyébként nem voltam álmos. Krimiről van szó, egy kis drog, egy lecsúszott család, négerek Angliában, valamiféle maffiázás… Megmondom, mi volt a legnagyobb baja ennek a résznek, és szerintem ez az egész sorozat (kőkemény négy rész) során sem változik majd: túlságosan reális akar lenne. Túl valóságszerű. Igen, az élet nem olyan, mint egy görög dráma, vagy egy eposz, hogy van bevezetés, tárgyalás, befejezés, tetőpont, és megoldás, in medias res, meg deus ex machina, de én a TV-ben nem az ÉLETET akarom nézni. Egy sorozatban igenis legyen valami bemutatása a karaktereknek, egyáltalán legyenek karakterek, meg tudjam különböztetni őket, legyen akinek drukkolok, legyen akiért izgulok, legyen akit utálok, lepődjek meg, ha valami csavar történik, tudjam sajnálni, ha valakit lelőnek, álljak valamelyik oldalra.
Ez a sorozat egyszerűen semmilyen érzelmet nem tudott kicsiholni belőlem, azon kívül, hogy de-jó-hogy-csak-az-első-részt-töltöttem-le, és, hogy ezt-a-szart-azonnal-letörlöm-a-picsába-ne-foglalja-a-helyet-a-gépen. Ennyi.
Nem lassú volt, hanem vontatott, nem drámai, hanem totálisan hétköznapi, és most ezen ne azt értsétek, hogy ilyen bármikor előfordulhat bárkivel, mert mégiscsak néger bandákról, meg kábszerültetvényekről volt szó, meg nincstelen kisgyerekről, de egyszerűen nem volt benne semmi dramaturg, semmi forgatókönyv, egy mondat csak, amit megjegyzek, egy jelenet, amit a retinámba égetnek… Idegesítő volt, a hétköznapiságával együtt olyan megcsinált és természetellenes, és ha valaki most azt gondolja, magam ellen beszélek, akkor csak gondoljon bele jobban, hogy ezek nem egymást kizáró dolgok. Egy jó drámában a megrendezett események sorrendjével el tudják hitetni velem, hogy akár így is történhetne. Egy rossz drámával csak azt az érzést keltik bennem, hogy semmi koncepció nincs mögötte, semmi tervszerűség, csak történnek ez események egymás után – ahogy az életben is, viszont az élet maga általában kurva unalmas ahhoz, hogy filmre vigyük.
Remélem érthető voltam.
Hogy miért Top Boy a címe, az vagy rohadtul nem derült ki az első részből, vagy már nem emlékszem rá, vagy annyira másra koncentráltam, hogy efölött elsiklott a figyelmem… Szóval erre nem tudok mit mondani. Állítólag lesz belőle második évad is (évad? Pfff…), de ha jót akartok magatoknak, akkor azt javaslom, hogy messzire kerüljétek el, de tényleg, nem vicc, még azt a négy résznyi időt sem éri meg, márpedig ahhoz tényleg mocsokszarnak kell lennie, de ez tényleg az is.
Na és akkor legyen valami az ígéretekből is, kurva gyors gépeléssel és gondolkodás nélkül megpróbálom összeszedni, mi nem tetszett a Shameless-ben (vigyázat, csapongani fogok, mert nincs időm visszaolvasni most a sok faszságot, amit idehányok):
Először megnéztem az US verziót, amiért mindenki úgy odavan, hogy micsoda karakterek, micsoda sztori, aszinnéd nem is dráma, de aztán beadja. Gyökér család, gyökér poénok, végre nem minden olyan szép és jó, mint a született feleségekben.
Namondom, több se kell, ez biztos jó lesz, ráadásul csak tizennemtudomhány rész, és pont nemsokása jön az új évad, bepróbálom. De persze ha nagyon fasza lesz, uzsgyi a brit verzióhoz, mert abból már legalább le van forgatva bő hét évad, vagy nyolc, és amúgy sincs hozzá magyar felirat, még angolt tanulni is jobb lesz.
Na de kezdjük az elején. Az US. Sokgyerekes család, részeges apuka, anyuka sehol a jóbőr nővérke gondozza a családot, van még vagy három-négy öccse, meg egy húga (vagy valami ilyesmi). Szegények, mint a templom egere, gürizni kell a helyi McDonald’s inkarnációban, meg korrepetálni az osztálytársat, meg mittudomén még milyen munkákat vállalnak be, hogy egyáltalán összejöjjön a rezsire való. Na de azért a kiscsajnak pasizni is kell, pont össze is jön a diszkóban egy autótolvajjal, meg is van a bonyosalom, új szereplő, meg közben a másik kissrácról kiderül, hogy azért akar katona lenni, mert kőbuzi, na szép, buzinak minden jó sorozatban kell lennie, úgyhogy ezzel is megvagyunk.
Apuka kb annyit szerepel, hogy betámolyog, meg van egy monológja az elején, meg egy kis szövege a végén. Na nekem ennyi elég is volt ebből, mi a fasz ez, ez is pont egy olyan sorozat, hogy nem tudom megmondani, hogy miről akar szólni, de kurvára nem is érdekel. Nem kellenek ezek a szaros családi drámák, ha legalább lenne valami mélyebb tartalma (mondtam már, hogy nekem az etalon a Sopranos?), vagy valami plusz, ami miatt leülök elé, de erre rohadtul nem vagyok kíváncsi.
Na letöltöm az UK verziót, az már csak jobb lesz. Fura élmény volt, merthogy az első rész egy az egyben ugyanaz. De tényleg. Ezt nem nagyon értem a sorozat-remake-eknél, az US-ításoknál, vagy hogy nevezzem ezt. Az rendben, hogy a szereplők, meg az alapszitu ugyanaz, de miért kell szóról szóra mindent átvenni? Megnéztem azért a második részt is a fetisiszta szomszédnővel meg a többivel, és rájöttem, hogy a szenzációhajhászásra bizony nem csak Hollywood ment rá, hanem a Shameless-el a britek is. Tényleg semmi másról nem szól, legyen JÓ REÁLIS, meg brutális, meg szexuális, és akkor nézik mad. Hát biztos van aki nézi, ha már tíz éve megy és egyszerűen képtelenek abbahagyni, de én erre most nem fizetek be.
Ezek a faszomadta családsorozatok valahogy nem jönnek be. Pedig mondom, a Family redefined a.k.a Maffiózók a kedvencem, ami szintén valamilyen szinten „családsorozat”, de ezek a szenvedések nekem annyira nem hiányoznak, mint amik itt a Shameless-ben mennek.
Jól elhúztam a mézesmadzagot az előző posztban, de most mégsem azokról a sorozatokról írok, hanem egy friss tegnapi élményről, ez pedig a Luck.
Van az HBO-nak egy ilyen követelményszintje, vagy nem tudom, amit gondolom már jó rég kőbe véstek, és egyszerűen képtelenek elszakadni tőle: „ha dráma kategória, akkor nézzen ki úgy, mint egy kőkemény dráma, nincs mosoly, komolyság van. Mindegy mi a sztori, de azt komolyan, mert akkor jó lesz”. Kb valami ilyesmi jött át a pilotból, naggggyon komoly mindenki, de rohadtul nem értem, hogy miért, pláne, hogy ez most miről akar szólni, mit akar nekem, mint nézőnek mondani.
Kétféle HBO sorozat van egyébként (mármint a drámák között): a hétköznapi, meg a kosztümös. Nekem a hétköznapiak nagyon szoktak tetszeni, ilyen volt a Maffiózók, a Sírhant Művek, vagy mondjuk az Oz – egyébként ebből a típusból csinálnak kevesebbet, főleg mostanában. És van a kosztümös, amiket meg általában rühellni szoktam, szenvedek alattuk, annyira sok benne az alakoskodás, merevek ezek a sorozatok, ridegek, kimértek… Ilyen volt a Carnivale (még a legjobb a kosztümösök közül), a Deadwood, a Game of Thrones, vagy a Boardwalk Empire (vagy a Rome, Tudors is, csak azokat én már meg sem néztem).
És itt van nekünk a Luck, ami bár nem kosztümös sorozat, de pontosan azokkal a tulajdonságokkal bír, iszonyú merev, vontatott, igyekszik felépíteni egy saját kis világot, ami lehet, hogy sokaknak tetszik és izgalmas, nekem viszont nagyon nem jött be. Nincs egy karakter, aki elnyerte volna a tetszésemet, aki szimpatikus lenne, és bár lehet, hogy Dustin Hoffmann kurva jó színész (Nick Nolte nemkülönben), de valahogy még csak meg sem maradtak, hogy most akkor kik ők, milyen emberek, és vajon mit lehet várni a karakterüktől a jövőben (pedig mondom, tegnap este néztem a részt, és figyeltem is, nem aludtam közben! :) )
Kicsit a sztoriról: van egy börtönviselt faszi (Dustin), aki épp most szabadul, valami nagykutya lehetett régen, lóversenyfogadásokkal seftelt, és ezt a vonalat akarja követni is. Meg ott a háttérben mozgatni a szálakat. Az volt nekem a fura, hogy 1. úgy jött ki a dutyiból, mint aki kb egy hétre csak elment nyaralni, egy percet sem fordítottak annak bemutatására, hogy hogyan próbál ismerkedni a külvilággal, felvenni újra a fonalat, nem, egyszerűen benne van ismét, azzal a mozdulattal, amivel elhagyta a sitt küszöbét. Még az se derült ki, hány évet ült egyáltalán… 2. nem létezik, hogy nem foglalták el a helyét, amíg benn volt. A sofőrjén kívül viszont nagyon úgy tűnik, hogy senki le se szarja, mi volt ez valami magányos Stringer Bell korábban?? Szóval értem én, hogy nagyöreg, meg Ász, meg minden, de ez így akkor sem stimmel. Arra meg nem akarok tíz részt várni, hogy valami szar flashback során kiderüljön minden az évad végén…
Szóval ez volt, meg közben egy kis csapat megcsinálja a tutit, valami simliskedéssel jól megnyerik a jackpot-ot, de már látszik, hogy úgyis elbasszák majd, mert az egyik pókeres, a másik meg lopós; van korrupt zsaru, lecsúszott zsoké, meg dadogós idegbeteg menedzser, szóval kb egy pozitív karakter sem, ami alapból lehetne jó, de valahogy nem áll össze, hogy mit akar mondani ez az egész. Csak úgy történnek a dolgok, megy a verseny, megy a fogadás, megy a lósimogatás, és ennyi.
Tényleg szépek a képek, minőségi a megvalósítás (talán az HBO sorozatokkal kapcsolatban ez a létező leglejáratottabb kifejezés, de én sem tudok mást mondani), megvannak a nagy nevek is, de mégsem ÜT. Nem kavar fel, nem hoz lázba, nem várom a következő részt. És pontosan itt kell abbahagyni egy sorozat nézését, mert különben egy hosszú és keserves szenvedés vár csak rád ami után iszonyúan bánni fogod, mennyi értékes időt basztál el az életedből (tudom mit beszélek, a Heroes-t két és fél évadon keresztül követtem, amikor sikerült végre abbahagyni). Szóval akit nem ránt be a lótrágya szaga, az ne folytassa szerintem, akinek meg tetszik a lovi miliője, és egyből kedvet kapott, hogy megtegye Kincsemet helyre tétre befutóra, az rohadjon csak a képernyő előtt a folytatásban is. De azt nem mondhatjátok, hogy nem szóltam :)
