Girls 1x01: a Pilot után

Girls. Csajok. Ha jó csajokat akarsz látni, ne ezt a sorozatot nézd.
Ha fiú vagy, NE NÉZD MEG ezt a sorozatot.
Nem tudom elképzelni, hogy fiúként ez bárkinek is tetsszen.
A Csajok lányokról szól, talán nem úgy, mint a Szex és New York-ban, (sajnos azt sem láttam, de mindenhol ezt az összehasonlítást olvasom), de a lányok biztos megértik azt is, meg ezt is - itt inkább a lányok gondjaira helyezték a hangsúlyt, a nagybetűs élet kezdésének nehézségeire.
Hogy miért gondoltam, hogy én ezt nézni fogom? Baromi egyszerű a történet: vannak prekoncepcióim, az egyik ilyen az az, hogy az HBO jó műsorokat ad. Erre van példa, de sajnos egyre több ellenpélda is. A kedvenc sorozatom, a Maffiózók az HBO gyermeke, mint ahogy egy másik kedvencem, a Tales from the Crypt is, valamint jó volt itt az Oz, a Six Feet Under, a The Wire, elment szódával a Carnivale is, ütött a Curb Your Enthusiasm... Ugyanakkor elbaszták a Luck-ot, a Boardwalk Empire-t, a Deadwood-ot (figyelitek? mind kosztümös), olyanokat már meg se merek nézni, mint Rome, meg Tudors, aztán a nemrég indult Veep, az általam agyonfikázott Newsroom (bár arról Sorkin tehet, meg vagyok győződve róla), és most a Girls.
Valahol olvastam is egyszer, hogy ezek az HBO "vígjátékok", nem igazán működnek, mert nem alkalmas a formátum rá, meg egyáltalán a csatorna profilja sem ez, és milyen igaz. Tud valaki egy jó HBO vígjátékot mondani? És nem olyat, amit nálunk az HBO vetített, hanem ami saját gyártás? Segítek: nem tudtok mondani, mert nincs ilyen.
A Girls egyébként eredetileg nem is sitcom lenne, hanem dramedy, ez az a keverékműfaj, ami elég ritkán szokott jól elsülni, példa erre a Californication, ami bár jól indult, de a második évadra szépen kifulladt, és azóta is folyamatosan veszti nézőit, vagy a Weeds, amiből ugyan végigszenvedtem négy évadot, de vajon minek... Mondjuk erről lehet, hogy egy külön posztot is érdemes lenne írni, mármint a Weeds-ről, kevés ennyire szar sorozat van, aminél ilyen sokáig "kitartottam", és magam sem tudnám megmondani, miért.
Na de vissza a Girls-höz. Adva van három (vagy négy?) huszonéves kiscsaj, akik még szorosan kötődnek anyuka (és apuka) virtuális csecsbimbójához, ergo elvárják, hogy a szülők szépen pénzeljék őket, de azért már "érvényesülni" is akarnak a világban, ami nagyrészt abban merül ki, hogy szórakozni járnak, és pasiznak... Áááh, miket írok én itt! Az az igazság, hogy csak az egyik szereplő élettörténete maradt meg, akinek az elején bejelentik a szülei, hogy elzárják a pénzcsapot, boldoguljon, ahogy tud, aztán a főnöke is ki akar kezdeni vele, aztán van egy barátnője, meg van valami csaj, aki Angliából költözött át éppen hozzájuk...
Meg volt benne valami kínos szexjelenet is, ezt inkább nem is részletezném.
Szóval ez a mai korai húszas éveiben járó hipszter-generáció sorozata, aki nem én vagyok sajnos. És nem egy Skins-stílusban felvázolt laza valami, hanem egy feszengős-szorongós vekengős nyekergős kesergős túlságosan életszagúnak szánt, de inkább izzadtságszagú valami New York fertőjéből, amely városnak csak egyik arca csillogás és hírnév... Jajj...Szóval szlogenek szintjén nagyjából ennyi a sorozat.
És amit az elején mondani akartam, hogy vannak prekoncepcióim az HBO-val, hogy egy HBO sorozat jó, és arra számítottam, lesz legalább valami mondanivalója, ha a történet nem is elsősorban nekem szól, de nem. Itt vannak érzelmek, mélységek és magasságok, és még sokminden, amit egy lány biztos átérez, de történet, mondanivaló - egyáltalán: forgatókönyv, koncepció -; na azt én nem nagyon találtam benne.
Egyszerűen nincs eltalálva, nem éreztem azt, hogy na ez most valami tudatosan összerakott cucc, inkább olyan volt, mintha tessék-lássék összehánytak volna ötleteket - aztán ez jött ki belőle.
Még azt az egy részt is csak nagy kínkeservvel ültem végig, már a főcím előtt tudtam, hogy ez béna lesz, kb olyan béna, mint ahogy az első évados képen pózolnak a szereplők. Tulajdonképpen SÜT róla a bénaság, és olyan rossz, hogy én ezt nem vettem észre már sokkal előbb, és, hogy most már késő bánat...!
A Girls egy idióta önmegvalósító-sorozat. Nincs témája, nincs lényege, nincs értéke. Csajok. Ennyi. Most ne mondjátok, hogy a hímsovinizmus beszél belőlem, de szerintem ahhoz, hogy ezt nézze az ember "csajnak" kell születni. Bár szerintem az én csajom ugyanúgy elhányná magát ettől, mint én...

Veep 1x01: a Pilot után

Tényleg csak egy gyorsjelentés, ezt nem akarom elnyújtani.
Sok reményt fűztem a Veep-hez. Szerintem a politikai témából sokmindent ki lehet hozni, még ha én annyira nem is konyítok hozzá. Másrészt tudtam, hogy mockumentary stílusban készítették, ez az egyik gyengém. Tényleg. Imádom az Office UK-t, az Extras-t, és minden ilyesmit (a Modern Family-ben is a mocku-s részek voltak a legjobbak szerintem). Mi lehet a baj?
A Veep (van ennek magyar címe is már persze: Az alelnök) a West Wing, és az Office kereszteződése valahol. Ebben is megvannak a pergős párbeszédek - miközben TERMÉSZETESEN - rohannak a szereplők, és kínos félreértések, amivel igazán britessé teszik az egészet, holott kőkeményen Amerikában járunk. Talán ez a baj. Talán az, hogy ez a két műfaj nem működik igazán együtt (egyébként volt ilyen filmben az, az In the Loop, az se tetszett). Talán velem van a baj, mert egyébként annyi más embernek meg bejön.
De tudjátok miért nem tetszett? Azért, mert kibaszottul untatott, egyszerűen elaludtam rajta (persze csak képletesen), rohadtul nem tudtam kivárni, hogy akármelyik poén is kibontakozzon, a poénok pedig rohadt lassan akartak jönni! És mindezt úgy, hogy egy mondat/másodperc gyorsasággal nyomatták a szövegeket! Az is baj volt, hogy mire kicsit elmosolyodtam volna, már mondták tovább, semmi hatásszünet, vagy ilyesmi. Ezért aztán már a fáradtságot se vettem, hogy reagáljak rá, aztán már arra se, hogy egyáltalán odafigyeljek! Nem kötött le.
Nem is értem tényleg, mert egyszerre volt gyors, és lassú. Éreztem, hogy a sok kis stikli majd egy nagy poénban csúcsosodik ki (így is volt), de mire idáig eljutottunk, már háromszor lefordultam a székről, és csak a fejemet vakartam fapofával: ja, hogy ez, ha-ha-ha. De vicces volt.
És hirtelen vége lett a résznek.
Lehet, hogy tovább kellett volna nézni, de nem kapta meg a második esélyt. Ez egy szar, nekem erre nincs időm, nekem ehhez nincs türelmem. Nem baj, legalább ezen is túlvagyok.

Ui.: egyébként a Veep nem szar, látszik, hogy minőséget hoztak össze, csak valahogy nem működik, nincs meg a szikra, a motor nem indult be... Fokozzam még? Szóval egyszerűen kínlódás az egész, kínlódás nézni, mint ahogy a szereplők is úgy látszik, kínlódnak a kamerák előtt.

Wilfred: az első évad után

Volt már, hogy ausztrál sorozatról írtam a blogban, ugyanis a western téma kapcsán bepróbáltam a Wild Boys-t annó. Mondhatnám már felül is vannak reprezentálva az ausztrál sorozatok, de azért mégsem, ugyanis ebben a bejegyzésben (természetesen) a Wilfred US-ről lesz szó, csak már lusta voltam kiírni, meg gondoltam, úgyis egyértelmű a dolog. Amiben viszont ez a sorozat megegyezik ausztrál eredetijével (és itt fel is ötlik bennem, hogy akkor mégis mi a nagy büdös lófasz értelme volt újra leforgatni az egészet? - de tudom, a válasz: pénz), az a főszereplő, azaz Wilfred személye. Bevallom őszintén, emiatt az ausztrál akcentus miatt néztem végig az első évadot, ez szórakoztatott legjobban, mindamellett azért nagy dilemmában voltam mindvégig, hogy most vajon ez jó irányba fordul-e, vagy sem, de aztán már annyi esélyt adtam neki, és annyi csalódást okozott, hogy végül elkaszáltam - a fene fog ezzel szenvedni, már így is túl sokat engedtem.
A Wilfred-nek megvan a maga törzsközönsége, akik egyrészt szeretik a hányós-fingós poénokat, másrészt meg odavannak a fekete humorért. Én pontosan ilyen vagyok. A rajongók még azt szokták felhozni, hogy milyen egyedi gondolatok, nézőpontok jelennek meg a sorozatban. És mennyire keresek én egy ilyen sorozatot!
Ennek ellenére nem tetszett.
A Wilfred - ha valaki nem tudná - egy lecsúszott ügyvédről szól, aki éppen öngyilkos akar lenni, mert semmi nem sikerül az életében, szépen beveszi az altatókat, megírja - vagy négyféleképpen - a búcsúlevelét, aztán szépen lefekszik. A faszt, a Wilfred arról szól, hogy egy csávó egyszer csak arra jön rá, hogy érti, mit mond a szomszéd kutyája, sőt, mindezt úgy látja, mintha az a bizonyos kutya emberként jelenne meg (egy egyébként nevetséges kezeslábas szürke bundás jelmezben). Mindezt azután, hogy egy sikertelen öngyilkossági kísérletet hajt végre.
Abszurd? Az.
Bejövős? Hát, kurvára nem.
A kutya egyébként egy filozófus is egyben, aki az élet nagy kérdéseit szeretné megválaszolni főhősünknek, megmutatni, mit jelent a bizalom, az elfogadás, a félelem, a harag, ésatöbbi (egy-egy érzelem köré van felépítve minden epizód) az ő sajátos látásmódján keresztül, és sajátos módszereivel. Ez leginkább azt jelenti, hogy minden egyes alkalommal valami kínos és/vagy minősíthetetlenül szar helyzetbe hozza a kis hobbitot (Elijah Wood a főszereplő), amiből csak mérhetetlen megaláztatások árán tud kijönni, a végén viszont mégis mindig megbocsát a kutyának, mert az úgy forgatja a dolgokat, hogy arra kell rájönnie, igazából neki tett szívességet. Tehát folyamatosan manipulálja EGY KUTYA (ezt nem győzőm hangsúlyozni), amit nem csak, hogy tűr, de még élvez is, és egyre több és több időt töltenek együtt. Ha a legkisebb jelét adná ugyanis, hogy elege van, vagy szabadulni szeretne, valahogy mindig még sokkal rosszabbra fordulnak a dolgok.
Az első évad tele van olyan poénokkal, amik arra vannak kihegyezve, hogy "ő egy beszélő kutya", azt hiszem ezt nem kell ragozni, viszonylag igénytelen humor, de még mindig ezeken nevettem nagyobbakat. A másik rész az igazi plüssmackóval-baszós, füvezős-bakancsba-szarós poénok, amik már annyira durvák akarnak lenni, hogy teljesen elvesztik "jelentőségüket", így aztán súlytalanná, és egyúttal komolytalanná is válnak - ez most egy furcsa paradoxon, de tényleg így látom. A harmadik nagy szegmens a komoly filozófiai tartalom boncolgatása, ami eleinte tetszett, de aztán rájöttem, hogy kamu az egész, és maguk a szereplők cáfolnak rá sorozatosan egyik-másik korábbi állításukra, amivel azt is közvetíthetné a sorozat, hogy "minden relatív", de kétlem, hogy ez lett volna a készítők szándéka, és ezzel együtt ez a szegmens is teljesen komolyan nem vehetősé vált számomra. A negyedik részt pedig a teljesen felesleges romantikus szál foglalja el, hiszen Wilfred a szomszéd jócsaj kutyája, akinek van egy atombunkó barátja is, de jó lenne, ha szétmennének, a srác meg összejönne a csajjal. Totál fölösleges, és láthatóan ezzel nem is nagyon tudnak mit kezdeni, lehet, hogy a későbbiekben ez változni fog, de én azt már sose tudom meg.
Tényleg annyira komolytalanná vált számomra ez a sorozat, hogy teljesen elveszítettem az érdeklődésem iránta, egyszerűen már leszarom, hogy folytatódik, nem érdekel, nem akarom ezzel tölteni az időmet, és egyáltalán, ki volt az a fasz, aki kitalálta, hogy KUTYAJELMEZBE bújtat egy embert, és ebből sorozatot csinál????
Ez a sorozat megkapta a 3. évados berendelését is. A világ egy olyan irányba halad véleményem szerint, ahonnan már nincs visszaút...

The Newsroom: az 1. évad után

A The Newsroom egy olyan sorozat, aminek végignéztem a teljes első évadát, és Aaron Sorkin már másodszor baszta át a fejem ugyanazzal az ócska trükkel... Na de miről is van szó:
Aaron Sorkin nevével először a nagysikerű Az elnök emberei kapcsán találkoztam - mint talán sokan mások is. Nagy reményeket fűztem a sorozathoz, hiszen mindenhol szuperlatívuszokban beszélnek róla, éshát nem szerettem volna, ha az az ELŐRE letöltött hét évad egy mozdulattal a kukában landolna... Az elnök emberei első része gyakorlatilag Sorkin írói, sorozatkészítői módszerének esszenciája, benne van minden, ami fémjelzi a mester munkásságát (elismerem igen, hogy mester az öreg, még ha ez a vélemény a későbbiekben némiképp árnyaltabbá válik is a felszínesebb olvasó számára): sok-sok hiperintelligens, naprakész, sőt ugrásra kész okos és szép karakter, egy megoldhatatlannak tűnő konfliktus, mely az epizód végére szépen elsimul, pár borzasztóan megpörgetett és megcsavart szópárbaj és dialógus, kristálytiszta jellemábrázolás, kulisszák mögé látás, egy óriási adag pátosz és nem kevesebb patriotizmus. Ezt megfelelő arányban adagolja aztán részről részre, nagyjából hasonlóan, de mégis úgy, hogy a néző ne unja meg.
Sorkin mindig egy idealizált világot fest le, és nekem pont ez a realitást nélkülöző látásmódja tette be a kaput, és hiába tetszett iszonyúan az első rész, az évad végére már tudtam, hogy ez sajnos nem az én sorozatom... Miről beszélek most? Az elnök emberei-ről, de ugyanúgy mondhatnám azt is, hogy a Newsroom-ról. Csak míg Az elnök emberei-nek végül megnéztem mind a 154 részét (három felkiáltójel), addig a Newsroom-nál már tudom, hogy nem szabad folytatni, mert NEM FOG TETSZENI. Sajnos ez van, nem utálom, nem gyűlölöm, sőt, azt az időt sem értékelem elveszettnek, amit a West Wing-gel töltöttem, mert egy új világot nyitott meg számomra gyakorlatilag, mégis az a sajnálatos tapasztalat, hogy nekem Sorkin nem jön be, és mivel ő maga nem tud megváltozni (ezt számos egykaptafára menő sorozatával bizonyította), ezért nekem kell: nem szabad nézni őt.
De térjünk valóban konkrétan a Newsroom-ra. Ez a sorozat elvarázsolt, beszippantott. Rosszul mondom: a sorozat első része. Rosszul mondom: a sorozat cold openje, igen, az a röpke tíz perce. Olyannyira, hogy (és ilyet igazán ritkán csinálok) ezt a jelenetsort kétszer is megnéztem egymás után, annyira tetszett (egyébként a sorozattól függetlenül ezt másnak is ajánlom, csak a főcímig nézzétek meg, aztán gyorsan olvassátok el, hogy utána mi történik, mert arra már nem érdemes időt pazarolni). A Sorkin-klisé itt is megvan: benn vagyunk a kulisszák mögött, csak most éppen nem világpolitikát csinálunk, hanem egy fiktív hírműsort, vadásszuk a híreket, van egy arrogáns műsorvezetőnk, egy gyártásvezető (vagy mi), akik ketten egyébként utálják egymást (meg is van a kémia), pár kulimunkás gyakornok, akik persze dátumra, mikor fog lemenni a nap Nigériában (néha Sorkin már saját magát is kifigurázza egyes jelenetekben, ezt mondjuk jó volt látni), és kész a sorozat. Közben szó van erkölcsről, politikai összeesküvésekről (mert az azért kell), elvekről, igazság és hazugság kérdéséről... Csak a szokásos alapvetések.
Ugye, hogy jól hangzik a dolog? Mert egyébként tényleg jó az alapfelütés, a felvezetés, az ötlet, iszonyú profi a megvalósítás (nem akarom nagyon dicsérni az HBO-t, mert nincsenek rászorulva, de ezt azért megint összerakták rendesen, na), JÓK A SZÍNÉSZEK (csak azért caps lock-ozok, mert ezt ma már nagyon meg kell becsülni a sorozatokban, olyan lehangoló dolgokat látni néha), VAN FORGATÓKÖNYV (szintén nem utolsó szempont, hiszen, ha valamit tud Sorkin, akkor az az írás), és van történet is :) El vagyunk kényeztetve, azt gondolhatnánk, de akkor mégis mit keres ez a sorozat ebben a blogban? Akkor talán valami mégiscsak hibádzik netalán? Ugye nem...?
Hát de. És nem az, ami a West Wing-ben. Meg lehetett volna csinálni ezt a sorozatot úgy, hogy egy rész egy hír, és, hogy mindig ők kerülnek ki győztesen, az igazság bajnokai, akik leleplezik ezt a korrupt világot, és megmutatják, hogy mi folyik itt, satöbbi, satöbbi. Ezt még elnéztük volna, ezt már ismerjük legalább, nem reális, de Istenem, legalább jó nézni.
De neeeeem, valamiért ez nem volt elég. Hogy miért, azt nem tudom pontosan, ki volt az erősebb, kinek kellett engedni. Én sajnos azon a véleményen vagyok, hogy Sorkin maga piszkított oda, hiszen ennek az embernek diktálni ki merne? Amit ő megalkot, az úgy van, ha valaki, akkor ő biztos tudatosan csinálja, amit csinál, nem hagyná, hogy gecizzenek vele. Legalábbis velem ezt frankón elhitette.
Szóval azt csinálta ez az öreg Sorkin bácsi, hogy hírcsinálás mellé betett iszonyúan oda nem illő SZERELMI SZÁLAKAT a sorozatba, amik egyrészt teljes mértékben megtörik az epizódok ívét, teljesen oda nem illőek, másrészt értékes időt vesznek el a valódi TARTALOMBÓL, harmadrészt pedig kurvára csöpögőssé teszi az egészet, ami pedig így már egy értékelhetetlen rózsaszín masszává alakult át. ÉS a legdurvább, hogy ezt már az első részben meglebegtette, mégis kitartottam az évad végéig, holott a részek alatt exponenciálisan növekedett a romantic-szál műsorideje, és bőven átlépte a tolerálható mennyiség határait nagyon hamar! Ezzel együtt természetesen az irritáló mellékszereplők is egyre több és több szerephez jutottak, ami hol érfelvágós, hol megcsalós, hol szerelmet vallós jelenetekbe torkollott, ami, mondom, kurvára nem kellett ebbe a sorozatba. De tényleg, miért kellett ez? Így több női néző ült a TV elé, és azok is megnézték a cuccot, akik amúgy leszarták volna? És biztos, hogy ezért megérte egy ekkora foshalmazzá tenni az egyébként ígéretesen induló, a Sorkin-formát alapvetően jól hozó sorozatot?
A kérdések természetesen csupán költőiek, és lehet, hogy sokmindenkit ezek a dolgok abszolút nem is zavartak. Lehet, hogy ennek a sorozatnak ezen a blogon nincs helye, még én is azt mondom, próbáljátok be nyugodtan, lehet, hogy tetszeni fog. De ha aztán tíz rész után a fejeteket veritek a falba, hogy mi volt ez a maszlag, amit le akartak nyomni a torkotokon, akkor jusson eszetekbe: én szóltam, veszélyes az anyag, és lehet, hogy a végén megfekszi a rózsaszín vattacukorhoz nem szokott gyomrocskátokat. Mert itt bizony mázsaszámra, fogják ezt belétek tömködni, és a végén más nem is a híradóstáb között érzitek magatokat, hanem a Rosalinda 374. részében...

Spy 1x01: a Pilot után

Erről a sorozatról tényleg csak gyorsan, és keveset tudok írni, mert annyira szar volt, hogy nézés után automatikusan töröltem is a memóriámból, már amennyire tudtam :) Szóval ami töredék még megmaradt, azokat most kiírom, aztán remélem tényleg elfelejthetem, hogy valaha ilyet néztem!
Ha nem hallottál még a sorozatról, még nem biztos, hogy azért van, mert egy műveletlen nulla vagy. Először is egy brticomról van szó, tehát annyira nem a most-popular kategória, másodsorban - és ez szorosan kapcsolódik az előzőhöz - elég limitált az epizódok száma, a szokásos hat rész/évad, plusz esetleg egy Christmas special, szóval túl sokáig nincs is a figyelem középpontjában. Ebből viszont az is következik, hogy az ember már akkor is rászánja az időt, ha csak egy KICSIT jó, hiszen hat rész, vagy 12 rész, ráadásul félórás epizódok, 'oszt jónapot, ennyi igazán belefér, nem lehet vele sokat veszíteni.
Én is valahogy így szoktam hozzáállni ezekhez a sorozatokhoz, "na, az első rész nem volt annyira jó, de talán majd a második..." viszont a Spy esetében nem jutottam tovább, megfeneklett a dolog, annyira idegesített az egész, hogy van egy jó felütés, és sikerül úgy lecsapni a magas labdát, hogy kirepül a pályáról, és meg se találjuk utána (és akkor ezt a képet most nem folytatom tovább, mert kezdek magam is belezavarodni).
Miről is van szó? Adott egy lúzer srác, aki épp válófélben van a feleségével, a gyereke egy okoskodó kis pöcs, ő meg elhatározza, hogy mivel a munkáját is utálja, ezért vált (vagy ki is rúgták? erre most nem emlékszem kristálytisztán), jelentkezik a brit titkosszolgálathoz valami adminisztrációs melóra, aztán felveszik titkosügynöknek. Kb így tudnám összefoglalni röviden, állítólag a továbbiakban inkább a családi comedy-re helyezik a hangsúlyt, ami lehet, hogy valakinek meghozza a kedvét, de nekem inkább még sokkal jobban elvette, hogy csak egy másodpercet is áldozzak még rá. Nem érdemes. Családi sitcom ilyen címmel, hogy Spy, és ilyen indítással? És ilyen végtelenül irritáló gyerekszínésszel, akitől ordítva kifutnál a világból, pedig a csekély számú poénok nagy részét is rá írták, amin mondjuk nevetni nem tudsz, de azért egy kicsit talán elmosolyodsz? Na neeeeeem!
Egyébként álljunk csak meg? Azt hiszem én fapofával ültem végig ezt az egész 27 percet, és nem azért, mert már éjfél volt, és rohadt fáradt voltam, hanem... mert nem volt benne egy épkézláb poén sem? Igen, azt hiszem azért.
Egyébként most erről más szitkom-próbálkozásaim is beugrottak a következő posztokban lehet, hogy kitérek azokra is... Lehangoló egyébként a helyzet, egy jó ideje már nincs az a sitcom, amit nézni bírnék, pedig én tényleg szeretném, most tervbe van véve a House of Lies, de annyira nagyon félek, hogy ismét csalódás ér...
Visszatérve a Spy-ra. Van, aki alapból nem szereti az angol humort. Én ezt megértem, ehhez kell egyfajta befogadókészség, egy ingerküszöb, amit ha valaki nem tolerál, akkor bizony lőttek az egésznek, és ez nem feltétlenül egy sorozat hibája. Én szeretem a keményvonalas angol cuccokat is, a Monty Python-t, meg ezeket, Waczak Szálló, Csengetett, Mylord?, Mr Bean, jöhet minden. De ez, amit itt láttunk a Spy-ban, a legócskább angolhumor-klisék legbénább újrahasználata volt, olyan poénokkal, aminek legtöbbje már jóval a csattanó előtt "elsült", és a néző csak fájdalmasan konstatálja, hogy "na igen, ez (is) várható volt". És ez még a jobbik eset. Amikor főhősünk a tesztet írta, és már hatodszorra estek le a bábuk az asztaláról, és már hatvanhatodszor játszotta el ugyanazt a poént, csak a hajamat téptem, hogy "történjen már valami, ELÉG, nem vicces, vegyétek már észre magatokat!!!". De tényleg, ezt nem tudom elképzelni, hogy a készítők, vagy BÁRKI szerint vicces lenne. Ilyenfajta túlzásokba a Robot Chicken is szokott esni mostanában, amikor repetitíve lejátsszák ugyanazt nagyon sokszor, de ott legalább az első poén ül - itt viszont az elejétől kezdve NEM VICCES az egész...
És ez olyan szomorú, ilyenkor mindig arra gondolok, hogy "már az angolok se?" Hát már bennük sem lehet megbízni? Akkor mi jöhet még???
A Spy egy fájdalmasan ostoba sorozat idegesítő szereplőgárdával, végtelenül bárgyú történettel és ellaposodott, szakállas, vontatott poénokkal. Nem az a kínos fajta, legalábbis nem szándékoltan, de kínosan érzed magad, amikor tudod, hogy itt volt a poén, amin nevetni kellett volna, de inkább lefelé görbül a szád. A Spy az a sorozat, amit ha megnézel, le akarod tagadni a barátaid előtt, hogy láttad, az, amit ha meglát a gépen a barátnőd, csak kínosan fészkelődve motyogod magad elé, hogy valaki ajánlotta, de még nem néztél bele, az, amit megnézés után szeretnél egy radírral kitörölni az agyadból, hogy soha, de soha ne emlékezz rá.
Én a megelőzés híve vagyok. Mindenki a saját hibájából tanul legkönnyebben, de az okosak másokéból is, és én már ezt a hibát elkövettem, mea culpa, ti viszont még nem vagytok elveszve, hallgassatok hát rám: messze kerüljétek el a Spy-t!!!

Vegas 1x01: a Pilot után

Aha, közben észrevettem, hogy egy másik hasonló témájú sorozatról SEM írtam még, aminek szintén csak a pilotjáig jutottam, de sebaj, akkor most annál is inkább egy kalap alá veszem a kettőt.
Valamiért Amerikában újra felkapták a "sheriff rendet tesz a városban" témát, ami alapvetően nem lenne baj, ha nem a Walker a texasi kopó szintjén valósítanák meg, de sajnos nem jutnak sokkal tovább. Még a Justified vár arra, hogy megnézzem az első részét, és még mindig van bennem remény, hogy ebből jót is lehet kihozni, de az utóbbi két próbálkozásom sajnos nem volt túlságosan gyümölcsöző.
Amiről alapvetően írni akartam, az a Vegas lenne, de még az előtt pár hónappal láttam a Longmire-t, amihez sokkal több reményt fűztem, de sajnos hiába. Pedig sok helyen dicsérték, igaz, azt is sokan megfogalmazták, hogy nem kell egy leg-leg-re számítani, lassan csordogáló történetre kell számítani, de én sose voltam híve a kapkodd-a-fejed-minden-tizedik-másodpercben típusú nagyon high-concept, nagyon csavaros történeteknek, mert tízből kilenc esetben ezek a leggagyibb, legértelmetlenebb, és legnevetségesebb fos sorozatok (lásd Flashforward, meg Sarah Connor Chronicles - előbbinél a készítők sem bírták már egy évadnál tovább, utóbbinál csak én). Viszont a Longmire azzal verte ki a biztosítékot, hogy nemhogy nem pörgött, de kibaszott unalmas volt mellé, iszonyú bárgyú történettel és irritáló főszereplőkkel, úgyhogy nem tudom ki volt a célközönség, de én egy résznél tovább ebből még pénzért sem vagyok hajlandó többet megnézni (bár van az az összeg, e-mailben megbeszélhetjük).
A sorozat azért jutott eszembe egyből a Vegas-ról, mert ebben is van egy nagggyonkemény öreg morcos seriff, aki rendet vág a dolgokban, de mondjuk itt a hasonlóságok azt hiszem meg is szűnnek.
Míg ugyanis a Longmire a mában játszódik, és valami elbaszott kisvárosban (lehet, hogy nem, javítsatok ki, de nekem így rémlik), addig a Vegas (ki nem találjátok) Las Vegasban játszódik, a hatvanak években, és a mogorva öntörvényű seriff mellé betettek még egy maffiafőnököt is, hiszen - állítólag - ez volt az az időszak, amikor az igazi korrupció és alvilági tevékenységek felverték fejüket a városban.
Minden, ismétlem MINDEN adott lenne a Vegas-ban ahhoz, hogy szeressem, egy gyenge pont tűnhet fel már első látásra: a CBS vetíti a sorozatot. Ez valamilyen szinten garancia is arra, hogy teljesen elvegye az ember kedvét a megnézéstől, hiszen előre tudjuk, hogy nem reálisak az elvárásaink. Nem lesznek nagy leszámolások, velejéig romlott karakterek, nem lesz erőszakosság, vér, vagy csöcs, és olyan lagymatag lesz az egész. Ha az HBO, a Starz, az FX, vagy az AMC neve merülne fel, már csorgatnánk a nyálunkat, de ez csak a CBS. És lám, az előítéletek sajnos bejöttek.
Szóval mi is adott a Vegas-ban? Adott a miliő, hiszen a hatvanas éveket kurvára csípem, de gyakorlatilag bármilyen retró időszak jöhet, ezeknek sokmindent meg tudok bocsátani (azt hiszem szintén CBS-en ment anno a Swingtown, '70-es évek, szépen végig is néztem, pedig az se volt egy csúcssorozat, de adott esetben még akár újra is tudnám nézni, igazi könnyed nyári feelingje van, szerencséje is volt, hogy nyáron ment, mert rendesen leadhatták legalább a 13 részt, ha többet nem is). Szóval akár '70-es, akár '80-as évek, sőt, még igazi kosztümös '20-as, '30-as években játszódó sorozattal is megvehető vagyok - sok esetben. Így a környezet adhatott okot némi bizalomra. A másik, ami megvett, az a maffia-szál, hiába, a Maffiózók óta ez nekem olyan hívószó, amit muszáj megnéznem, így szenvedtem végig az egyébként szintén unalomba fulladó Boardwalk Empire teljes első évadját is, egyetlen egy szó miatt: maffia. A maffia téma adhat átívelést, nagyon sok drámai szituációhoz adhat megfelelő alapot, ha jól használják, jól forgatják, megdobhatja a sorozatot. Mondanom sem kell, ezzel a dologgal nem tudtak mit kezdeni. Harmadrészt pedig szerintem maga a helyszín is sok ötletet adhatott volna, a szerencsejátékok, kurvák, lecsúszott elemek, gyilkosságok persze, kimeríthetetlen tárház gyakorlatilag. Gondolom nem véletlenül volt anno a Las Vegas című sorozatnak - amit sajnos, vagy szerencsére nem követtem - öt teljes évadja.
A Vegas amit lehetett, elrontott a pilotban. Adtak egy vérszegény gyilkossági ügyet, előrevetítve, hogy itt bizony az egy rész egy gyilkosság tematika mentén kívánnak haladni, adtak egy szintén vérszegény és számomra teljesen hiteltelen maffiafőnököt, akitől nemhogy beszartam, de inkább szembenevettem az egész rész alatt (tudom, nehéz hozni egy Tony Soprano kaliberű figurát, de azért ez akkor is harmatgyenge volt gyerekek), adtak egy csomó béna díszletet, és egy rakás tehetségtelen színészt. És azt a keserű ízt hagyták a számban, hogy mintha talán maguk a készítők se hinnék el, hogy tudnak valami jót is alkotni, ezért inkább a biztos középszerre mentek, ami talán elég lesz az "átlag-tévénézőnek", aki egy átdolgozott nap után sörrel a kezében leül a képernyő elé, de ez az, amire én időt inkább nem pocsékolok. Sajnos az az egyszer 42 perc is soknak tűnik, oly sok minden mással is el lehetett volna tölteni. És egyre kevésbé hiszem el, hogy fogok még TV-ben ütős, keményen és tökösen összehozott, rendesen megírt gengszterdrámát látni valaha is...
De a remény hal meg utoljára, a készítőknek meg azt üzenem, hogy ezt a seriffes balfaszságot hagyják a fenébe, nincs rá szükség, akinek hiányzik, az még pár évtizedig bőven el lesz a Texas-i kopó ismétléseivel :)

Arrow 1x01: a Pilot után

Elhatároztam, hogy újabb bejegyzésekkel bővítem ezt a már így is igen gazdag blogot. Sokat lehetne még írni, mert változatlanul sok szar megy a TV-ben, de már én is fáradt vagyok hozzá, hogy egyrészt megnézzem őket, másrészt, ha már átszenvedtem magam egy-egy epizódon, még írjak is róla. Hát a francnak sincs kedve ehhez. De mondom, most erőt vettem magamon, csak győzzétek olvasni. Hirtelen két sorozat is eszembe jutott, egyik sem friss élmény, még valamikor egy-két hónapja láttam őket, és némiképp a hiányos emlékképeimből kell összeraknom őket, de talán menni fog.
Kezdjünk is neki.
Az úgy volt, hogy egy unalmas szombat estén összeszedtem azokat az új sorozatokat, amik egy icipicit is felkeltették a kíváncsiságomat, és megnéztem az első részüket. Hát mit mondjak, eleve nem volt túl hosszú a lista, összesen két elemet tartalmazott, de, hogy kettőből kettő is ilyen ótvaros szar legyen, arra nem számítottam, lévén, hogy tényleg volt időm, meg kedvem is sorozatozni. Még most is ott tartok, hogy a Quantum Leap 3. évadot nézem, meg újranéztem a Firefly-t (na az egy zseniális sorozat, ha valaki jót akar magának, és még nem látta!), meg a Maffiózók harmadik újranézésén gondolkodom. Hát ennyire nincs felhozatal - vagy csak ennyire finnyás lettem az utóbbi időben...
Szóval kezdem az Arrow-val, ami már magyar címet is kapott, mert egy ilyen klassz országban élünk, ahol ilyen friss és klassz műsorokat vetítenek: A zöld íjász. Hát mit mondjak, a szar valahogy mindig sokkal, de sokkal gyorsabban átáramlik a tengerentúlról, ezt figyeltem meg. Jó, persze ez általánosítás, meg azért van, hogy a jót is átvesszük, de... Értitek.
Noshát, lehet sejteni a címből, illetve akinek van valami kis minimális képregényes háttértudása, annak egyből beugorhat, hogy ez bizony egy képregényadaptáció lesz, aminek lehet örülni, vagy fanyalogni rajta, mindenesetre ezek a sztorik szerintem sokkal inkább sorozatokra vannak "optimalizálva", mint mozifilmekre, hiszen maga a képregény is "sorozat", füzetekből áll, egy-egy történet valóban nem tartalmaz többet 40 percben lepörgetett eseményeknél. Amit mondani akarok ezzel, hogy a képregénysorozat egy jó dolog, az ember várja, jó dolgokat lehet kihozni belőle, más kérdés, hogy nehéz... Talán nem jó példa, mert az egy antológia is volt egyben, de például a Tales from the Crypt ezt remekül megoldotta, az a sorozat is képregényeken alapszik (sőt, ők annál is inkább jól csinálták, mert 28 percben lezavartak egy-egy történetet prológgal meg epilógussal együtt :) ), ugyanakkor a Walking Dead-nek ez már nem sikerült annyira, mert bármennyire ajnározzák a sorozatot, valljuk meg, pl az első évad dögunalom volt - a továbbiakról nem tudok nyilatkozni, mert nem néztem. És ott van a Smallville is, amivel még jobban közelítünk az Arrow-hoz, bár nem hiszem, hogy ez a jó példák felé billenti el a mérleget.
Igen, az Arrow is CW-s sorozat, ez a csatorna olyanokat gyárt, mint a The Vampire Diaries, a Supernatural, vagy (legújabban) a The Carrie Diaries, de említhetném még a 90210-et, a Gossip Girl-t, vagy a Beauty and the Beast-et is. Ezek az igazi kis tinipicsáknak való sorozatok, azok, amikből minden gimis/egyetemista koleszban találsz mintát a csajok laptopján. Azok, amitől a férfiember a falnak megy, és kihull az összes haja, ha megnéz egy részt (persze tudom, nem mind ennyire durva, van Supernatural-fan fiú ismerősöm, sőt Arrow-fan is). Talán a nemeknél még sokkal jobban behatárolható a megcélzott életkor, a 16-24 éves fiatalok, akik előtt még ott az élet, a karrier, meg a nagy szerelem, meg a sok maszlag, szóval akik még szeretnek álmodozni, meg ábrándozni, hogy egyszer szépek és gazdagok lesznek... Nem, nem lesztek azok, ha ilyen sorozatokat néztek, hanem csak idióta picsák maradtok örök életetekre!!!
Az Arrow-t sokan hasonlították a Batman-hez a pilot alapján, megtehetném ezt én is, de nem akarom sárba tiporni ezzel a méltatlan összevetéssel egyik kedvenc szuperhősömet. Batmannek is voltak gyengébb "napjai", ezt elismerem, de azért Arrow még Robin fegyverhordozójának is kevés lenne szerintem Gotham-ben. Most, hogy így elmerültem a témában, legjobban a Cape-hez tudnám hasonlítani ezt az első részt, az közelítette meg legjobban gagyiságban az Arrow-t, érdemes elolvasni - ha valakit érdekel - a kapcsolódó bejegyzésem, most nem linkelem be, mert lusta vagyok, de ha valakit tényleg érdekel, megtalálja, nincs olyan sok poszt az egész blogban :)
A történetről annyit, hogy alapvetően szerintem egy rész - egy gonosz felállásban képzelték el a dolgot, hogy azért túl sokat ne kelljen rajta gondolkodni, viszont mindezt megspékelték egy flashback-es extrával is, mely "szálon" pedig egy sokkal összetettebb, átívelő kérdést kívánnak megválaszolni. Főhősünk ugyanis, a multimilliárdos apuka jóképű és kisportolt playboy fiacskája egy hajóúton elveszti szeretett édesapját, és egy lakatlan(?) szigeten tölt öt évet, mely során kitanulja a arrow-kodás csínyját-bínyját egy ott élő, és nyilván már kurvára unatkozó karate/kung-fu/thai-chi/íjászmestertől, majd mikor már mindenki lemondott róla, felveszi egy hajó, és visszatér szeretett családjához, ahol nappal folytatja megszokott nagggggyonmenő faszagyerek életmódját, éjszaka viszont egy kis lista alapján - amit az apjától kapott - elkezdi irtani a gonoszokat a városban.  Hát nagy vonalakban ennyi a szinopszis, van benne jócsaj - kettő is -, apuka helyére törő szerető, haverok-buli-fanta, ahogy az kell, jó sok izmos felsőtest/kivillanó női testrészek (persze csak network kereteken belül, mit gondoltok!), és menő kocsik. Ki mit szeret. Én az a baj, hogy ezt a fajta vakítást nem nagyon, mert bár érezni lehetett, hogy az első részben aztán jól meg akarják mutatni, és pörgetik a dolgokat és egy rohadt nagy cliffhangerrel zárják le a részt, mégis nekem kibaszott unalmas, és erőltetett volt az egész, valahogy nem tudtam átérezni, hogy most mi miért történik, hogy mi a fasznak kell egy baszom íjjal irtani a gonoszt csuklyával a fejen, mikor sokkal különb módon is lehetne, még akkor is, ha valaki öt évig egymagában recskázik, és még azt se tudja, mi az a Twilight. Szóval valahogy ez nekem most nem működött, Bruce Wayne-ről valahogy elhittem, hogy gyűlöli azt, ahogy Gothamban mennek a dolgok, de valahogy erről a kis zselézett hajú csíráról nem sikerült.
Szóval azt tudom mondani, bár nagy a hype a sorozat körül, azért kurvára gondold meg, hogy bedőlsz-e még akár csak egy részre is, mert lehet, hogy úgy fogsz felállni, hogy vakarod a fejed, hogy ez meg mi a nagy büdös lófasz volt... (főleg, ha nem egy 21 éves bölcsész picsa vagy, akinek épp rohadtul nincs kedve a vizsgaidőszakra tanulni, ezért letölt valami jó kis sorozatot magának, amit a barátnői is néznek, és mindig olyan érdekeseket mesélnek róla).
Persze bevallom, nekem ezek a high concept faszságok sose jöttek be, se a Lost, se más (és ne tévesszen meg senkit, hogy először azt írtam egy rész - egy gonosz, mert eMELLETT high concept IS a sorozat), így lehet, hogy bennem van a hiba, de azért az Arrow szerintem még ezek között is a gyengébbek közé tartozik. Sajnos. Én tényleg bíztam benne, hogy ebből valami lehet is akár, de sajnos nem az lett, ami megütötte volna a szintet...
Folytatom a Quantum Leap-et.

Ja: legutóbb óta kicsit megváltozott a blogger felület, és most nem szórakozok azzal, hogy változtatgassam a betűtípusokat, ezentúl így fognak kinézni a posztok, ez van, ezt kell szeretni :)