Smash (a.k.a. Kasszasiker) 1x01: a Pilot után

Hát, mit mondjak, megnéztem már három napja ezt a nyomorult részt, és folyamatosan az kattog bennem, hogy írjak róla valamit, de csak most jutottam el idáig, és most is eléggé szenvedek. Hogy ide való ez a sorozat, az nem is kérdés, merthogy eléggé szar volt, csak igazság szerinte azt sem tudom, hogy mit írjak róla. Egyedül az a kevésbé tolerálható szóvicc jutott eszembe, hogy nálam ez a sorozat inkább Kaszasiker lett, mint Kasszasiker :) Na bevezetőnek azt hiszem ennyi elég is.

Lássuk csak, egyáltalán hogy is jutottam el odáig, hogy belenézzek egy egyértelműen nem nekem szánt sorozatba. A kulcs: Marilyn Monroe. Ugyanis éppen egy elég intenzív „képzésen” vagyok túl, aminek záróakkordja volt mondhatni a Smash első epizódja. És ennyi elég is volt. Monroe-t már korábban is szerettem, kb hat évvel ezelőtt láttam a Van aki forrón szereti-t, és elcsodálkoztam, hogy jé, már ötven éve is tudtak filmet csinálni – vagy akkor még sokkal inkább tudtak, mint most. Aztán közben láttam az Aszfaltdzsungelt, A Some Like It Hot-ot még egyszer, a Something Got to Give-et is letöltöttem, meg a Misfits-et, és ebben a sorban a Monkey Business-t is (ne kérdezzétek, miért pont ezeket, nem kifejezetten volt szelektáció, csak éppen egy Monroe-hullámban voltam). A mostani „roham” kezdőlökését pedig a My Week with Marilyn című film adta meg, ami bár elég középszerűre sikerült, valamit mégis megmozgatott bennem, gyorsan meg is néztem szinte egy szuszra a Herceg és a showgirl-t, a Seven Year Itch-et (ezt bátran merem mindenkinek ajánlani, egy szinten van a Some Like It Hot-tal nálam), az All About Eve-et, valamint a Monroe életéről készített játékfilmet, a Norma Jean & Marilyn-t, valamint a Legend of Marilyn Monroe című kordokumentumfilmet. Ez így egy kicsit töményen hangzik, és az is, valahogy beszippantott a téma, mert olyan emberi az egész – nagyon fel a csúcsra, aztán hirtelen vége, ez egy elég tragikus sors, amit nagyon-nagyon sok úgynevezett sztár megél, és amihez persze mi nézők asszisztálunk, de ez most itt mellékes.

Szóval adta magát, hogy nézzük meg azt a sorozatot, ami arról szól, hogyan csinálnak musical-t Marilyn Monroe életéből, bár tudtam, hogy úgysem fog tetszeni, azért láttunk már erre kivételt, szóval nem zárkóztam el a dologtól (bár nem vagyok rá büszke, de a kivétel éppenséggel a Glee sorozat volt, aminek első része annyira tetszett, hogy csak amiatt végignéztem az egész első évadot, bár rohadtul nem az volt már a fílingje… Mentségemre legyen, hogy nyár volt, és sok időm volt éppen. Biztos. Bár az is igaz, hogy aztán tovább nem néztem, szerintem még pont időben szálltam ki).

Ezzel el is mondtam, hogy miről szól a dolog, feltörekvő magukat színésznek gondoló lánykák jelentkeznek a szintén csak kezdő(bb) szövegírók/rendezők/dramaturg vagy mik által megálmodott darabra, végül aztán bejut a szőke törekvő picsa, meg a gyengébb és elesettebb, de annál szimpatikusabb és tehetségesebb lány, akinek ugye mindenki drukkol – már aki tovább nézi, mint én. Merthogy az első részben inkább csak felvázolták, hogy mi a kotta, meglegyenek a szereplők, meg énekelnek is párat, hát, nagyjából el tudjuk képzelni.

Amúgy toleráns ember vagyok, de az pl nem tetszett, hogy mivel színházi világról van szó, minden második csávó buzi, ezt a részt én nem erőltetném (még ha így is van – de szerintem ez egy olyan klisé, általánosítás, ami nem biztos, hogy megállja a helyét); számomra egyébként nem kifejezetten volt szimpatikus egyik szereplő sem, még a nagyon-szimpatikusnak-beállított-csaj sem, de biztos velem van a baj.

Innentől persze még lehetne az, hogy jók a zenék, meg pörög a show, de őszintén szólva engem rohadtul nem csigázott fel az egész. Az meg még inkább elvette a kedvem, hogy több helyütt is olvastam, hogy az első rész még csak-csak rohadt jó lett, de utána a többinél már erősen leesett a színvonal (azt a sémát a Glee-ből ismerem). Namost ha nekem már az első rész sem ütötte meg a szintet, akkor minek erőlködjek esetlegesen a többivel? Mert én egyéniség vagyok, és biztos nem úgy fogok gondolkodni, mint más? Ugyanmár. Hallgatok rátok, meg a józan eszemre, és még az emlékezetemből is kitörlöm ezt a bénaságot, inkább megnézem még egyszer a Van aki forrón szereti-t, mert arról tudom, hogy jó.

Ja egyébként Marilyn utalás volt a részben jó sok, aminek örültem – például jelenet a fent említett filmből -, de még ezzel együtt sem tudott egyáltalán megfogni. Ehhez SOKKAL több kellene, ami ebben a sorozatban sajnos soha nem lesz meg. De legalább most már ezt is tudom.

Munkaügyek: Werkfilm és 1x01-02, 3 rész után

A Munkaügyek azon kevés sorozat közé tartozik, amit még továbbra is nézni fogok, ezzel az egyetlen magyar sorozattá válik, aminek rendszeres követője leszek, legalábbis, ha valami hasonló szinten mozog, mint eddig, és ez azért nagy szó. Persze hozzá kell tennem, ez nem más miatt, mint Mucsi Zoltán szerepléséért van egyedül, nálam ő húzza ki a szarból a sorozatot, és csak miatta képes vagyok megnézni, sőt VÁRNI is a következő részt, mert egyszerűen imádom ezt a fazont. Ettől függetlenül a Munkaügyek nem jó sorozat, sőt, a legtöbbek szemében csak egy újabb béna köztévés próbálkozásnak fog tűnni, de azért én mégis azt mondom – és magamtól eltérően itt most nem csak a szokásos fikázódás fog elhangzani, illetve leíródni -, hogy ez még mindig toronymagasan vezet az általam mostanában bepróbált sorozatok között, és pl összevetve a Szájhősökkel – amiről szintén olvastam egy szösszenetet egy rész után, új része azóta se jött még ki, ha jól tudom, lehet, hogy instant elkaszálták ezt a szörnyeteget – is nagyságrendekkel jobb a cucc. Ez persze nem nagy dicséret, de azért szerintem a közegből kivéve is megállja a helyét a sorozat, anélkül, hogy bármivel összehasonlítanám.

Mégis azzal kell kezdenem, hogy összehasonlítom, mert annyira adja magát, még ha sokan kategorikusan állítják is ennek ellenkezőjét – hogy ez pont olyan, mint egy balfaszra sikeredett Office. Amikor én Office-ról beszélek, akkor az Office UK-ra gondolok, mert csak ezt láttam, ez viszont az egyik kedvenc sorozatom. Amikor elkezdtem nézni a Munkaügyeket, és a feleségem épp kijött a fürdőből, és meglátta, neki is ez volt az első reakciója: „Mi ez, a magyar Office?” Nem hiszem el, hogy a készítők teljesen függetlenül kitaláltak volna egy vígjátéksorozatot, ami egy irodában játszódik, parodisztikus karakterekkel. A werkfilm (így emlegetik, de azt is mondhatnám, hogy a 0. epizód), például egy az egyben azt a mockumentery-s stílust követi, amit a jól ismert angol elődjében oly nagyon szerettünk – vagy utáltunk, de én ugye magamból indulok ki. Szóval bárki bármit mond, ez egy Office-klón, nem más, de miért is lenne ez baj? Egyébként a valódi első epizódra már levetkőzték a mocku-s stílust, és maradt a hagyományos magyaros, kicsit Família Kft-re emlékeztető kamaradrámás (vagy kamarakomédiás – már ha van ilyen szó) hangulat, ezzel együtt a röhögés-faktor is csökkent, de még így is elviselhető maradt. Amit viszont megtartottak, azok a kínos szituációk tömege, ami olykor jól sül el, olykor kevésbé, ezt persze még tanulni kell, vagy bele kell rázódni, de ebben iszonyú potenciál van.

Maradva a werkfilmnél: komolyan mondom, ilyen jóízűeket, és ilyen sokat már nagyon régen nevettem 25 perces filmet nézve, és ez igazán jó hír. Üdítő a sorozat, azt kell mondjam, és lehet, hogy csak azért, mert valamennyire azonosulni tudok a szituációval, mert én magam is irodai körülmények között dolgozok, de szerintem ettől függetlenül is át tudja érezni az ember a dolgot. Persze itt ömlesztve kapjuk az anyagot, és nem is nagyon tudja az ember, hogy éppen miről van szó, de szerintem aki ezen túl tud lépni – majd kiderül -, az igazán élvezheti a jeleneteket. Jó a vágás, sodort a lendület, szerintem jó ötlet volt ily módon bemutatni a karaktereket, akik SZINTE egytől egyig ülnek. Úgy értem, illenek a sorozatba, már-már meg is szerettem a gárdát két (és fél) rész után! Ez pedig nagyon nagy eredmény szerintem! A főnöknő igazi TIPIKUS köztisztviselő, az a szerep nagyon el lett találva, a vénkisasszonyos HR-es úgyszintén, Mucsi Zoliról nem kell beszélnem, bár azért kicsit mégis, mert pont nála szerintem picit idegen a szerep, de azért meg lehet szokni, szóval nem olyan tipikus „mucsis”, csak néha, és ez egyébként jó is így; aztán ott van az alkoholista fazon, szerintem ő is nagyon jól hozza, a kis újmunkatárs gyerek nekem nem nagyon jött be, ez a drogos nevetés kár, hogy így erőltetve van; aztán ott van a recepcióscsaj, akinek értem, hogy egy jónőt akartak betenni, aki buta, mint a föld, ez tiszta sor… de ez a színésznő erre a szerepre nem az igazi, nem is elég „jó”, mármint kinézetre, butaságban viszont nem elég okos. Ezt most gondolom senki nem érti, de arra célzok, hogy szerintem a színésznő nem annyira okos, hogy eljátssza a buta karaktert, egyszerűen nem jól hozza, és ez persze nem szégyen, mert talán ezt a legnehezebb eljátszani, de akkor nem kell színésznőnek menni – vagy nem kellett volna becastingolni őt mindenáron… Erre például a Szájhősökből a szőke csaj sokkal jobban illett volna. És végül ott van a biztonsági őr, akit szintén nem tudtam még hova tenni, nekem ő kicsit túljátszotta a szerepét, vagyis rajta éreztem a leginkább, hogy „színészkedik”, amit ugye annyira utáltam a (tudjátok mi jön megint:) Szájhősökben. Viszont azért a többieknek becsületére váljon, hogy náluk nem éreztem annyira.

Az első két részt összefoglalva: van benne anyag, mert nagyon jó témákat vettek elő, a [SPOILER!!] megeszem a másik kajáját; a konyhába kicelluxozott poszterek; a mindenről e-mailt írás, meg jegyzőkönyvezés; egymás szurkálása (amit először diszkréten csináltak a meeting-en, aztán nyíltabban, az már annyira nem volt vicces); a becsületkassza; a felelősségek áthárítása (amikor a főnöknő leszúrja a recepcióst, hogy miért a kávával együtt hozta a papírt, ő meg lekávézta), ezek mind-mind annyira tipikus irodai elemek, viselkedések, attitűdök, és tényleg annyira könnyen lehet kiparodizálni őket, és tényleg olyan jókat lehet röhögni rajtuk, mert ilyenkor kicsit magunkon is nevetünk…

Ezzel együtt mégis sokszor annyira gáz oda nem illő dolgok is voltak a sorozatban, amiken csak a fejemet fogtam. Pl, hogy eggyel több asztal van, és akkor fel kell venni új embert, szerintem ezzel annyira erőltetetten hoztak be új karaktert, hogy az már fájt, ezt sokkal ötletesebben is meg lehetett volna oldani. Aztán amikor szembekötősdivel döntik el, kinek hol legyen az asztala, azt is szerintem akkor hülyeség volt, amit nyugodtan kihagyhattak volna, vagy akkor építsenek rá másik poént, mert így lett volna értelme (mondjuk az, hogy létrával kell fénymásolni, az vicces volt, de a második részben ennek már nyomát sem láttam). Egyébként ez a lezáratlanság, poénforrások ki nem használása nagyon jellemző a sorozatra. Például a második részben, amikor a zsarukat, akik visszahozták a biztonsági őrt, lefizetik a becsületkasszából, aztán amikor már elmentek, a HR-es még pont elkapja őket, hogy ugyan derítsék már ki, ki lopkodja a kasszát, és akkor a fakabát sapkájából kihullik a sok százas… Snitt, következő jelenetben már ülnek a meeting-szobában, és tökmásról beszélgetnek. EZ MI? De komolyan, itt elbaszták a vágást, vagy mi a fasz volt? Rájöttek, hogy már csak fél perc műsoridő van, és le kellett keverni az egészet? Remélem ilyenek többször nem lesznek.

Írhatnék még sokat, de igazából látni kell a dolgot, én azt mondom, kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk, és ez olyan valami amiből még sokmindent ki lehet hozni, ha okosan csinálják. Ha meg nem nézi senki – tippre elég esélyes, hogy vasárnap este fél tízkor nem ez előtt fog ülni a nép – akkor legalább összehozhatnak 10-20 jó részt, aztán csókolom, legalább nem kell nézni, ahogy hanyatlik a sorozat, mint oly sok más esetben.

Szóval van hangulata, akinek bejön az ilyesmi, az próbálja ki, szerintem nem fogja megbánni. Nekem még a főcímdal is tetszik, néha itt zakatol a fejemben, pedig ennek is milyen elbaszott szövege van:

Reggel training, entertaining, délben meeting, what a feeling…

vagy valami ilyesmi, most nem tudom… Végülis valahogy az egész sorozat az „annyira rossz, hogy már jó” szinten mozog, de őszintén szólva nekem az Office nézése közben is ez ment a fejemben az egész első évadban. Aztán azóta műfajt teremtett a sorozat, szóval mégiscsak jobb volt, mint amennyire szar :) Értitek. Hát valahogy a magyar posványból is így emelkedik ki a Munkaügyek, és szerintem még lehet belőle valami. Ha nem szarják el.

How TV Ruined Your Life 1x01: a Pilot után

Na gyorsan még valamit: tegnap néztem meg a sorozatból egy részt… Vannak ezek a tipikus brit baromkodások, amit úgy igazán nem is tudsz hova tenni, nem tudja az ember megfogni, hogy akkor ennek most pontosan mi is az értelme, és a célja. Ezek az annyira angol-humorú műsorok, amit más földi halandók tényleg már nem is értenek.

A How TV Ruined Your Life egy TV-műsor, ami megmutatja, hogyan teszi tönkre a TV az életed :) Érted. Olyan dokumentumfilmes módon, van egy számomra ismeretlen csávó, aki rohadtul gyorsan beszélve kommentálja a dolgokat, közben régi-új TV-bejátszásokat mutataz elméletei igazolására.

Volt egy hasonló sorozat nemrég, mi szerintem a maga nemében felülmúlhatatlanul kurvajó volt, a Look Around You. Ez tudományos műsorokat figurázott ki, tehát ilyen áltudományos ismeretterjesztő sorozat volt, de tényleg kurvajól megcsinálva. Namost a How TV… is lehetne ilyen jó, de sajnos nem az, nem fordultam le a röhögéstől a székemből, sőt igazából csak a fejemet kapkodtam, hogy felfogjam, egyáltalán miről is van szó. Azt hiszem az első részbe kicsit túl sok mindent akartak belezsúfolni.

Az első rész arról szólt, mennyire a félelemre, az emberek félelemben tartására épülnek az egyes műsorok, a híradótól kezdve a katasztrófafilmeken keresztül a krimikig. Hogy féljünk. Mert az nekik jó. Van ebben valami, és így visszagondolva tényleg vicces volt, amikor a srác eljátszotta, hogy beszart a TV-műsortól, ezért azt hitte, betörő van nála, és baseballütővel leütötte a szomszéd nénit, majd feldarabolta, és kidobta a kukába. Miközben narrálta a műsort. Szóval igen, épp eléggé eszement a sorozat ahhoz, hogy akár szeretni is tudjam, de nekem mégis egy kicsit izzadságszagúnak tűnt. Olyan erőltetett, mesterkélt, lehet, hogy jobb is lesz, szóval másvalaki adhat még egy esélyt neki, és megírhatja nekem, hogy de márpedig nézzem tovább de kurvagyorsan, de én most itt benyomtam a shift+delete-t, úgyhogy ebből nem kívánok több epizódot megnézni. De nektek sok szerencsét hozzá!

Hustle: az 5. évad közepén

A Hustle-t két-három hónapja kezdtem el nézni, most tartok az 5. évadnál. Ami nem azt jelenti, hogy éjjel-nappal bámulom a monitort, hanem, hogy egy évad mindösszesen hat részből áll. Viszont az is beszédes talán, hogy az ötödik évadot már három hete „nézem”, és még mindig van belőle azt hiszem két rész. Na de kezdjük az elejétől.

A Hustle egy brit sorozat, ami azt is feltételezhetné, hogy valamilyen magasabb minőségű dolgot láthatunk a TV-ben. Hát még, ha elmesélem, hogy miről szól: van öt Robin Hood-szerű bűnöző, akiknek az a skill-jük, hogy nagyon pontosan kitervelt átveréseket visznek véghez, méghozzá olyan emberek ellen, akik egyrészt dúsgazdagok, másrészt biztos, hogy valamilyen törvénytelen úton szerezték a vagyonukat, ergo gonosz emberek. Talán innen jöhet a magyar cím is, aminél rosszabbat azt hiszem, még életemben nem hallottam: Vagányok – öt sikkes sittes. Szóval ez szerintem égő, ha valaki megkérdezi, mit nézek mostanában, biztos, hogy csak annyit mondok: a Hustle-t.

Szóval kicsit klisésnek hangzik a dolog, a jófiúnak beállított „bűnözők” ellátják a „rosszfiúk” baját, mert azok megérdemlik. Azt, hogy aztán ezek a svindlerek hétről hétre folyamatosan eltapsolják az izzadságos munkával megszerzett milliókat, már senkit nem érdekel – persze ettől még szerethetőek ezek a karakterek, de ez azért kicsit visszás.

Ja és akkor el is értünk ahhoz a ponthoz, amitől rohadt jó (volt) a sorozat: a karakterek. Ott van az öreg fószer, aki minden trükköt ismer, és mindenkit átvág, még a saját „kollégáit” is, igazi gentleman, az az elegáns idős úr – tőle lesz egyébként az egész sorozat is olyan sikkes, a többiek is hozzátesznek, de nem annyit…Ott van a néger csávó, aki mindent frankón megszervez, tutira, B-terv, meg ami kell, mindenkinek megmondja mit csináljon, és királykodik végig. Vele fog a legújabb tag, a kis mitugrász folyamatosan versenyezni, és versengeni, hogy akkor tulajdonképpen ki is a jobb. Én azt a karaktert annyira nem szerettem, de most már rájöttem, hogy jó volt ő ebbe a csapatba. Van még a szintén nagy múltú „háttérember”, aki minden technikai problémát megold, aki mindig az apró részleteket dolgozza ki, kijátssza a biztonsági rendszert, beöltözik, ha kell, és MINDIG előveszi valamilyen épület tervrajzát az epizódok során. És hát kötelező jelleggel kellett a sorozatba egy jónő is, aki olyan britesen jó csak, tehát nem az a harsány szőke cicababa, vagy ilyesmi, ő is bizonyos mértékig eleganciát visz a csapatba. És tényleg a megoldások is mindig elegánsak, nagyívűek, a végletekig kidolgozottak, folyamatosan pörögnek az események, és hiába próbálja kitalálni a néző, hogy pontosan hol és mikor is vertek át kit, nem fog rájönni, csak az utolsó jelenetekben. Persze mindig a jó győz, de hát ezt így is kell.

Dicsérem a sorozatot… Igen, mert berántott, elkapott, és hosszú idő óta valami olyasmi volt, amit élveztem nézni. Csakhogy: mindezt sajnos már csak múlt időben tudom elmondani. És itt a lényeg.

A Hustle-lal akkor jár jól az ember, ha megáll a 3. évad végén. Az 18 rész mindössze, de bármennyire is tetszett, nem érdemes folytatni, mert csak csalódás fog érni.

Először is a negyedik évadban eltűnik a néger srác, behoznak helyette egy másik újoncot, de messze nem azért, hogy őt pótolja. Ez eleve kicsit megbontja az addig kialakult rendet.

Az ötödik évadban viszont sokkal nagyobb a törés, ugyanis se szó se beszéd, egyszer csak eltűnik a nyikhaj srác, meg a csaj, de úgy, hogy említést sem tesznek róluk, mintha nem is léteztek volna. Szerintem ez kicsit gáz. Visszajön a néger srác viszont, és új csapatot szervez, amiben egy testvérpár kap szerepet, egy fiatal srác, és a nővére, aki (hogyhogynem) egy szőke cicababa. És valahogy rohadtul nem ugyanaz már ez az egész, megfáradt, leült a sorozat, ásítozok, miközben nézem, és: NEM TETSZIK. És ez már így is marad, egészen a nyolcadik évadig ez a crew fogja vinni a sorozatot, ami nekem nagyon nem kóser, ha már most az elején ennyire gázok, akkor mi lesz később…? Szóval én őszintén mondom, hogy sajnálom a dolgot, de egyszerűen elbaszták a Hustle-t, és az a vicces, hogy úgy, hogy mindössze 18-24 rész ment le belőle. Szinte hihetetlen, de az egész sorozat csak 48 rész, úgy, hogy nyolc éven keresztül volt képernyőn!! De már ők is tudták, hogy ezt nem szabad tovább nyújtani. Bár rájöttek volna erre mondjuk a negyedik évad végén…!

T.J. Hooker 1x01: a Pilot után

Ez az a sorozat, amiről minden nagyöregnek van valami kedves emléke, a főcímzene, vagy mittudoménmi. Hát nekem nincs :) Persze annyira nem is vagyok nagyöreg, de szerintem láthattam volna a sorozatot, viszont abszolút nem emlékszem rá kiskoromból. Láttam a Derrick-et, a Knight Rider-t, a Magnumot, sőt, pár éve megnéztem két évadot a Strarsky és Hutch-ból, de a T.J. Hooker az nincs meg.

Egyébként egykutya ez is: valahogy az a gondolat fogalmazódott meg bennem, miközban néztem az extra hosszú 70 perces részt (reklámokkal együtt 90 perc volt ugye), hogy nahát, mennyivel könnyebb az amcsiknak a sorozatkészítés, hiszen már a ’70-es, ’80-as években ilyeneket összeraktak, nem olyan kegyetlen szarokkal próbálkoztak, mint mi magyarok. Pedig a T.J. Hooker-ben semmi kiemelkedő nincs, sőt, semmi emlékezetes sem, annyira klisés, hogy az már néha fáj (a mitugrálsz olasz-amerikai kisgyerek, aki folyton rámozdul a jónő-szőkére, meg egyáltalán ez a vietnámi háborúban lesérülő exkatona, aki azért visszamegy zsarunak, mert kőkemény, és amúgy sem félti az életét, mert már úgyis mindegy, ja és mellesleg elvált, mert normális emberi kapcsolatokra már nem is képes, mindent alávetett a bűn elleni küzdelemnek… na hagyjuk már ezt), mégis valahogy átérzem azt a zsíros nyolcvanas évekbeli hangulatot, és ugyan nem köt le se a nyomozás, se a dráma, és nagyjából tudom, hogy mi fog történni öt percre előre, valahogy mégis úgy állok fel, hogy akár még egy részt is meg lehetne ebből nézni…

De nem fogok. Nem, mert azért erre nincs időm, van más, amit lehetne nézni igazán. Ezek a nyomozós hülyeségek már akkor is ugyanolyan szarok voltak, vagy még szarabbak, mint ma. Az, hogy mindez azzal van megspékelve, hogy az akadémiáról frissen kiképzett zöldfülűek, meg a nagyöreg T.J. hogy jönnek ki, igazán hidegen hagy, ennél azért el tudok képzelni izgalmasabb időtöltést is…

Fájdalmasan bénák a párbeszédek a sorozatban, szerették volna nagyon komolyra, megmondósra venni az egészet, olykor meg parádésan mulatságosra, de valahogy egyik sem sikerült igazán – vagy legalábbis mai füllel hallgatva nem. Lehet, hogy régen ezek súlyos mondatok voltak tényleg, vagy éppen viccesek. Nem tudom, mindenesetre ez nem tart a sorozatnál egyáltalán. Na meg az sem, hogy a gonoszok mennyire mesterkéltek voltak már? Semmi logikusság, semmi felépítettség. Az olyan dilettantizmusokról meg, hogy a zsaru a tett helyszínére érkezve arrébb teszi a – feltehetőleg – gyilkos fegyvert… Szóval tudom, hogy akkor még nem volt CSI, meg ilyenek, de azért valami alapvető zsarusorozatos jelleget adhattak volna a dolognak, valami rendőrségi szakértő megnézhette volna, vagy ilyesmi. Persze ezek tényleg biztos már csak mai szemmel tűnnek durva hibának.

Egy részre jó volt, mert nosztalgiáztam kicsit, de nekem ebből most ennyi elég is volt. Köszönöm.

hogyan jó filmezni?

Valahol olvastam (gondolom egy random kommentben), hogy valaki írta, hogy milyen kár, hogy már nem tud olyan jókat nevetni a vígjátékokon, mint régen, mert már annyi filmet látott élete során, hogy semmi nem tud neki igazán újat mutatni.

Megmondom a tuti módszert ennek orvoslására: először is nem szabad egyedül filmezni soha. Másodszor is: keresned kell legalább egy olyan embert, akikkel kb egyezik az ízlésetek, és aki szeret filmezni – de még ennél is jobb, ha van egy nagyobb fix társaság, többek, akikkel könnyebb az alkalmakat is összehozni (mert ha egy-ketten nem érnek rá, még akkor is el lehet menni a többiekkel). Ezután pedig nincs is más hátra, mint beülni egy akármilyen filmre, lehet az a legnagyobb ótvaros szar is, sőt annál jobb ez minél rosszabb, mert úgyis együtt fogtok rajta szórakozni, lehet együtt fikázni a filmet, ha meg jó, akkor együtt nevetni/izgulni rajta, utána meg megbeszélni a dolgokat.

Ennyi. Garantáltan emlékezetesebbek maradnak a filmek, még a leg „zs”kategóriásabb gagyi is, és örülsz neki, hogy megnézted. Uff én szóltam, és bár tudom, hogy nem jut el ahhoz, akinek ezt üzenem, de Ti, akik ezt olvassátok, ugyanúgy okulhattok belőle :)

Lilyhammer 1x01: a pilot után

Ez az a sorozat, amit a Netflix ad, az a csatorna, ami igazából nem is csatorna, hanem filmkölcsönzéssel foglalkozó online bolt, csak igazából most rájöttek, hogy lehet, hogy a sorozatgyártásban meg a saját tartalomban még nagyobb pénz van. Hát egy valami biztos, én innen ismerem őket, de, hogy belőlem pénzt nem kaparnak ki, az is biztos, már csak azért sem, mert Európában ez a cucc nem működik – legalábbis tudtommal.

Azzal viszont, hogy online stream-elve adják ezt a műsort, megszerezni is kicsit nehezebb volt, nem olyan méretben, meg minőségben, meg vicces beleégetett norvég felirattal csak. De ezek a technikai részletek most nem fontosak.

Ha még valaki nem tudná, ez az a sorozat, aminek a főszereplője az a Steve van Zandt, aki a Maffiózók Silvio Dantéja volt. Ha valakinek ez nem rémlik, akkor a sorozat még kevésbé fogja érdekelni szerintem, én legalábbis konkrétan ezért vállalkoztam rá, hogy megnézem az első részt legalább. De többet azt hiszem nem fogok sajnos… Nem, nem ringattam magam abba az álomba, hogy csak egy kicsit is Maffiózók-szerű sorozatot fogunk itt mi most kapni, ahhoz sajnos ez az egy szereplő amúgy is túl kevés lenne, de azért titokban mégis reménykedtem, hogy jó lesz a cucc. Legalább vicces, az az oldal a maffiatörténetekből úgyis hiányzik általában.

Hát sajnos ebből is. Mert bár banálisnak elég banális a történet, és adja magát, hogy furcsa, kicsavart szituációkba keveredjen a főhős, valahogy mégis olyan langyos marad az egész, valami olyasmi, amiről úgy éreztem, hogy 28 percben is elfért volna akár, kicsit mintha kínlódtak volna vele, hogy azt a tetves 45 percet hogyan is töltsék ki.

Mi is az alap: adott egy kőkemény igazi nagykutya maffiózó, akinek meghal valami bandatársa, emiatt az ő élete is veszélybe kerül, konkrétan le akarják lőni, de csak a kutyája döglik bele (amit egyébként faszán ki lehetett volna hagyni a részből, mert olyan komolytalanná tette az egészet). Erre aztán – kicsit váratlan fordulat, személy szerint elég kidolgozatlannak éreztem – megfáradt hősünk szépen találkozót kér az FBI-tól, és mindent bevall, cserébe helyezzék el a tanúvédelmi programban, és vigyék el Lillehammer-be, mert azt a téli olimpiát ami ott volt, ő nagyon szerette, és azóta tetszik neki az a hely. Na most először is: a tanú mondja meg, hogy hova akar menni? Ez szerintem kibaszott hülyeség, másodszor is, az nem poénos, hogy a főhős Lilyhammer-t mond Lillehammer helyett, de ez az ő dolguk. Mellesleg ilyen poénokkal van tele az egész, amit inkább érzek kínosnak, vagy feszengősnek, mint viccesnek, nem utolsósorban a bénán eljátszott szituációk miatt. PL (spoiler alert) amikor reggel talál egy birkafejet a háza előtt – ugye a Keresztapa utalás -, és már kezd beszarni, amikor a szomszéd rendőrnő (!) felveszi, hogy „ja, akkor itt esett ki”. Szerintem ezt meg lehetett volna csinálni jóra, de mégis béna lett.

Ja, folytatom a sztorimesélést: hősünk valóban kimegy Lillehammerbe, ahol persze folytatni akarja kis stiklijeit, először is egy bárt nyitni, gondolom pénzmosónak (a lé Bada Bing), de ezt meghiusítani látszik a munkaügyis, akit aztán jól megzsarol valami gruppenszexes fényképekkel, meg aztán ismerkedik ott a helyiekkel, és szervezi a maga kis bűnbandáját, mindent az elejéről.

Tök jól lehetett volna ezt csinálni, de tényleg egyrészt van Zandt mellett semmilyen karakteres színész nincsen, így ő vinné el a vállán a sorozatot, amire sajnos nem elég fajsúlyos, másrészt meg tök béna kis hülyeségeken siklik el az egész sorozat, próbál kedves lenni, de igazából csak olyan semmilyen langyos hülyeség az egész. Szóval olyan igazi kellemes szerethető sorozat, másrészt meg ki akar szerethető maffiasorozatot?

Csalódás volt, vártam valamit, de tényleg csak egy megfáradt, lestrapált maffiózót kaptam, akit mondjuk ha néhanapján meglátogatna Tony Soprano, akkor biztos fasza dolgokat csinálnának együtt, de így egyedül csak szerencsétlenkedik ott a norvég télben – azt hiszem én magára is hagyom ezen a ponton…

Szájhősök 1x01: az 1. rész után

Már ez a cím maga is megérdemelne egy – stílusosan – szájbaverést, de nem ezzel akartam kezdeni.

Először is: ez az első magyar sorozat, amiért billentyűzetet ragadok, szóval ez igazán jeles alkalom. Másodszor: tudom, tudom, szegény magyar sorozatgyártásunk amúgy is egy iszonyatosan nagy szarkupacból próbál építkezni, amelyet az utóbbi kb húsz évben olyan jeles alkotásokkal építettünk ki, mint az örökbecsű Szomszédok, a Família Kft., vagy a Kisváros, amik persze az idő, és a nosztalgia miatt kellemesebbnél kellemesebb emlékeket idéznek fel bennünk, de azért ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, és újranézünk egy-egy ilyen sorozatból egy epizódot, akkor sikítva tépjük a hajunkat. Mert ez már akkor sem állta meg a helyét, és most még sokkal kevésbé állja meg, és persze lehet, hogy valaki inkább csak csendesen kuncog magában, hogy ekkora faszságot hogy lehetett TV-re vinni, de akkor is a legalkalmasabb szó a hazai televíziós iparra nem a szórakoztató, hanem a szánalmas.

A Szájhősök egy újabb nagyszerű próbálkozás, ami sajnos megint csak azt a gondolatot erősíti meg bennem, hogy iszonyú hosszú utat kell még bejárnunk gyerekek. Mert ez harmatgyenge volt, első percétől az utolsóig. Megvalósításában már egészen profi, úgy értem szép a kép, egész jók a díszletek, a vágást csak dicsérni tudom (és nem elsősorban az undorítóan sok flashback miatt), az operatőri munkát is, meg valamennyire a dramaturg is megállta a helyét. Amiben még mindig mérföldekkel a „nagyok” mögött vagyunk, a legócskább amerikai sorozat legutolsó mellékszereplőcskéje mögött, az a színészi játék, és a forgatókönyv összetétele. Egyszerűen valahogy a magyar színészek nem tudják levetkőzni azt a mérhetetlen színpadi modorosságot, és manírosságot, ami TV-ben egyszerűen hiteltelen és nevetséges – hogy ne használjam ismét a szánalmas szót. Ez ide nem illik, nem kell, nem fér el, nem fér össze a dolgokkal, életszerűtlen, mesterkélt, megjátszott lesz, hitelét veszti, a végeredmény pedig egy nézhetetlen szarrakás, ahol nem a poénok miatt nevetek fel néha hangosan, hanem kínomban, mert már annyira SOK. És ebben az esetben én el is felejteném nemzetünk „nagy színészeit”, mert sajnos bennük van meg leginkább ez a színpadias rögzültség, ide frissesség kell, új generáció, valaki, akiket még nem fertőzött meg ez az egész. De majd erre még visszatérek.

Kicsit elragadtattam magam, pedig azzal akartam kezdeni, hogy a sztori pedig nem is tűnt olyan rossznak. Most kifejezetten valami könnyed dolgot vártam, pedig egyáltalán nem az lett, valami súlyosat akartak kihozni belőle, viszont nem ez sikerült, az izzadságszag viszont végig érződött. Az pedig kellemetlen, és ott már hiába a sok púder. Szóval a történet: adott egy énekes, aki furcsa úton, de belekeveredik a budapesti éjszakai mulató-életbe, pia-csajok satöbbi, a zenekar vezetője „fedezi fel”, aztán később egy jóval módosabb bár tulajdonosa is felfigyel rá, el akarja happolni, főhősünk viszont kitart az igazi barátai mellett végül. Pont olyan szirupos volt, mint ahogy ezt leírtam. És egyébként mondom, ebben lenne lehetőség, de egyáltalán nem olyan irány mutatkozik, ami bármi jóval is kecsegtetne.

Először is: számomra felfoghatatlan, hogy az énekes sármőr szerepére, aki olyan fergeteges hangulatot csinál már a meghallgatásán is, hogy mindenki maga alé hugyozik, nem mellesleg pedig az összes jócsaj utána döglik, és szépen sorban meg is húzza mindet; szóval egy ilyen szerepre miért egy köpcös, kopaszodó, pocakosodó, középkorú színészt választanak?? Komolyan ennyire nincs senki, aki vállalta volna a szerepet? Nekem ez annyira nem volt életszerű, hogy a szilikoncsöcsös szőke kis ribanc mitől kezd el olvadni a műszál a bugyijában, amikor meglátja ezt a csávót? Ez engem annyira sokkolt, hogy nem is nagyon tudtam túllépni a többi mozzanatra, pedig van még bőven, és akkor már most írom, hogy spoileres leszek.

Szóval már a bemutatkozás: az énekes épp a verőemberek elől menekül, mert a főnöke feleségével töltötte a délutánját, amikor elbújik (!) a mulató bárjában, rohanás közben orrba baszva a korábbi énekest. Természetesen a zongorista úgy csinál, mintha nem látta volna, eltereli a verőlegényeket, majd felajánlja énekesünknek, hogy ugyan, mutassa már meg a tehetségét. Hát, hogyhogy nem, egy istenadta aranytorkú eltondzsón bújt meg benne, egyből összegyűl az egész személyzet egy spontán délutáni táncestre. Ez a jelenet olyan szinten pofont érdemelne, hogy azt el sem tudom mondani. És nem ez volt a leggázabb. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy a csávó NEM tud énekelni, olyan erőltetett a hangszíne, meg az egész előadásmódja, hogy még az aluljáróban is csak belerúgnának, ha meghallaná valaki, a Megasztárban a bikicsunáj szintű versenyzőkkel menne egy szinten. Tényleg fos, és ez egy kifejezetten zenés sorozatban szerintem übergáz. A teljesség igénye nélkül volt még egy – szavakat nem is találok -, minősíthetetlenül tré pókeres jelenet, mely után a mester egy szál semmiben volt kénytelen előadni a Helló tourist-ot (ezt Hajós András egyébként hogy’ engedhette meg???); Reviczky Gábor kritikán aluli színészi játékkal adta a részegest, ami mondjuk egy Szeszélyes évszakok végefőcím-poénblokkban még elment volna Antal Imrével (nyugodjon békében), de ebben a filmben kurvára gáz volt. Pontosan ilyesmikről beszéltem, amikor a régi motoros színészekről volt szó… Reviczky pont az az ember, aki már annyi karaktert eljátszott, hogy asse tudja, mikor színészkedik, és mikor nem, és ebben a filmben kurvára csak az jött le, hogy ő most színészkedik, egy őszinte arcrezdülést nem láttam rajta, és ez engem iszonyatosan tud zavarni.

Aki nem bírja a zenei betéteket, az bele se nézzen, amit a szőke bögyös nyomott, az még szerintem mondjuk a jobbik eset volt, a többi tényleg minősíthetetlen, a WC-ben agresszívoskodó „részegen ki visz majd hazá”-tól kezdve a már említett hellótourist-on át a csövesekkel brillírozó „azért vannak a jóbarátok”-ig. Tényleg szájbaverést érdemelnének egyenként ezekért a jelenetekért a készítők.

Borzalmasan elnagyoltak tehát a karakterek, mivel nekem a főhős abszolút nem szerethető kategória, ezért a többiek még sokkal kevésbé, borzasztó párbeszédek, minősíthetetlen énekszámok, csöpögős műdráma – ez a mi kis hazánk, és ez a Szájhősök, remélem nem lesz belőle sok rész, mert ezek azért pénzbe kerülnek, és jó, nem sajnálom tőlük, mert valamiből ők is hagy éljenek meg, de azért ne sokáig, és ne foglalják a műsorsávot, hátha van valami arra érdemesebb. Csináljunk inkább dokumentumfilmeket, vagy meséket, vagy tököm tudja, de ez a sorozatosás úgy látszik nekünk sajnos nagyon nem megy… Vagy menjen több pénz a színészképzésre, az még tudna segíteni :)

Awake 1x01: a pilot után

Friss az élmény, most kell gyorsan leírni…

Olvastam sok helyen az Awake című sorozatról, aminek eddig mindösszesen egy epizódja ment le, tehát mindenki ez alapján írta meg véleményét – természetesen én is ezt fogom tenni.

Valamilyen oknál fogva a sorozatrajongók többségének gyengéje a high-concept, mint olyan, ennek okait azt hiszem soha nem fogom tudni megérteni. Valószínűleg azért, mert ezek azok a sorozatok, amikről a legtöbbet lehet beszélni másokkal, amiken a legtöbbet lehet agyalni, foglalkozni vele, találgatni, mi lesz a következő részben. Végülis valahol ez adta a sorozatoknak azt a nagy lökést, úgy értem a sorozatgyártásnak azt a lökést, ami miatt manapság még a csapból is a Lost, a True Blood, a Vampire Diaries, a Mentalist, a Castle, a CSI, az NCIS, meg a kismillió ilyen-olyan minőségű, de minden esetben igazi fanatikus rajongótáborral rendelkező sorozat folyik.

Nekem valahogy ez a fajta történetmesélés sose jött be. Pedig Isten látja lelkem, én becsülettel próbálkoztam (mint azon is, hogy megszeressem a sör ízét, sajnos eddig hasonlóan sikertelenül): megnéztem a Lost teljes első évadát böcsülettel (bár az egész egy félreértésből indult, ugyanis akkor még igazi kis kezdőként – ez már iszonyú régen volt, de komolyan, már több, mint 6 éve – azt hittem, hogy a Band of Brothers az a sorozat, amit kiírnak nekem DVD-re, szóval valami háborús cuccot vártam, aztán csodálkoztam, hogy ez nem az), megnéztem 10 részt a Prison Break-ből, és két és fél évadot (!) a Heroes-ból. Sőt, nem tanultam az esetből, és a Flash Forward-ból is néztem vagy 4-5 részt, most pedig az Awake – hát nem kerül el a hype, sajnos nem (egyébként a Game of Thrones-ból is megnéztem a pilot-ot, de az nem klasszikusan high concept talán).

Ki lehet találni, hogy ezek után sajnos most sem találtam meg az etalon sorozatot, pedig előtte három helyen is valami hihetetlen túláradóan pozitív kritikát olvastam, elenyészőek és komolyan nem vehetőek voltak a becsmérlő kommentek is. És ez azóta sem változott, még ma is olvastam egy istenítést, hogy ez egy mekkora überfasza sorozat a kitalálójától kezdve a forgatókönyvírón keresztül az összes szereplőig. Mekkora potenciál van benne, mekkora jó volt az alapsztori már akkor is, amikor még csak papíron értesültünk róla… Hát behányok komolyan.

Persze értem, hogy sokaknak miért tetszik, ezt már a bevezetőben leírtam, de nekem ez akkor is sok. Ez túl jó. Ez volt a véleményem a megnézés előtt is, és utána még inkább ezt gondolom. Gyerekek, ez nagyon messze van a kurvajótól, ennél még az Elnök emberei pilotja is jobban tetszett, és csak amiatt végignéztem a 154 részt, pedig már a kezdetek kezdetétől tudtam, hogy ez nem igazán a nekem fekvő sorozat. Namost ha valami ütőset dobtak volna össze ennél a sorozatnál, akkor talán mondtam volna azt, hogy „bár nem szeretem a high-concept-nyomozós-faszságokat, de ennél még maradok pár részre/évadra”, szóval én igazán meggyőzhető vagyok ilyen szempontból, és nem vagyok semmi jó elrontója, de ez nem volt jó. Ezután nem úgy álltam fel, hogy ha lenne még egy rész, akkor azonnal indítanám. Nem, úgy álltam fel, hogy: Ácsi, üljünk csak vissza! Elfelejtettem megnyomni a shift+delete-t! És gondolkozás nélkül visszaültem.

Tudom, hogy sok a szöveg, és fárasztó végigolvasni, és még képeket sem rakok bele soha, de higgyétek el, megéri, maradjatok. Most mesélem csak el a sztorit.

Szóval adott egy csávó, aki történetesen rendőr, ráadásul valami nagykutya is viszonylag, mert mindig öltönyben megy helyszínelni, meghát a kora is megvan hozzá. A főnökei annyira nem szeretik, mert kicsit gyanús, de ez a szál nem lett különösebben kifejtve. Ami sokkal lényegesebb, hogy van egy fia, meg egy felesége, akikkel autóbalesetet szenvednek, ezután pedig főhősünk kicsit furcsa helyzetbe kerül, ugyanis egyik nap a feleségével van és a gyereke halt meg, másnap meg a srác van vele, és a csaj halt meg. Értitek, mintha két különböző (párhuzamos) világban élne, neki király, mert senkit sem kell meggyászolnia, a többiek viszont kurvára nem értik, hogy mi van, és attól félnek, valami bekattant a fejében. Mindkét világban egy-egy pszichiáternek fejti ki ezt a problémát, így ismerkedik meg vele a néző is. Közben meg mindkét világban megold egy bűntényt, amikre a nyomokat a másik világban „kapja”, így aztán senki nem érti, hogy miért tudott egy csomó mindent „előre”, és ez csak még jobban megrémít mindenkit.

Megmondom őszintén, papíron tényleg lehet, hogy jól hangzik, sőt, én magam is el tudtam képzelni, hogy ebből valami jó is kisülhet – hát persze, ezért ültem le megnézni. Így utólag azt tudom mondani, hogy szerintem ha nem vennék ennyire kurva komolyan magukat, hanem valami csak egy fokkal poénosabb oldaláról közelítették volna meg, akkor lehet, hogy még jó is lenne. Így persze, hogy dráma, csak megy benne a drámázás folyamatosan, jajj, meghalt a fiam, jajj meghalt a feleségem, jajj meghalt anya, jajj, biztos nem tudom feldolgozni a sokkot, jajj, két világban élek egyszerre, és különben is miafasz???? Persze a néző találgathat, hogy tényleg, akkor most valójában hogy is van ez az egész? Jöhetnek az okosabbnál okosabb elméletek, várjuk a lezárást, hogy majd minden kérdésre választ kapunk – és nem tanulunk a korábbiakból :) Valójában tökmindegy a válasz, és ez a baj, hogy engem is teljesen hidegen hagyott a sorozat, nem tudom utálni, mert tényleg viszonylag izgalmas az alapfelállás, de nem tudom szeretni sem, mert rohadtul nem érdekel a szenvedés, az analizálás, a nyomozgatás, a családi dráma, meg semmi, amit ebbe a sorozatba valószínűleg bele fognak pakolni… Hát ezért nem nézek meg több részt.

A színészi játékról… hát nem tudom, de nekem a pszichológusok rohadtul nem voltak meggyőzőek. Jó pszichológus a TV-ben például Jennifer Melfi szerintem (Sopranos), ott eléggé kimerítették a pszichológia témakörét, vagy jó még a Six Feet Under-ben az egyik csaj anyja… De ezek nem voltak jók. Valahogy nekem a tempó sem tetszett, olyan „szorítsunk be mindent az első részbe” érzésem volt, lehet, hogy már én vagyok öreg, de szerintem ennél lehetett volna lassabban is adagolni a dolgokat (jó persze, tudom pilot, bele kell adni mindent…), vagy ha nem is lassabban, akkor legalább kevesebbet. Mert így olyan zsúfolt volt – adjuk meg az alapokat is, de legyen benne nyomozás is; bontsuk ki a pszichológusos jeleneteket, de azért legyen benne családi drámázás is… Szóval nekem ez így sok volt, csak a klasszikust tudom idézni, hogy a kevesebb néha több. És tényleg. Nem kell mindent egyből.

Persze összességében azt mondom, hogy az igazi high-concept fanoknak most lesz mire verni egy ideig azt hiszem (ezt de csúnyán fogalmaztam…), de akinek eddig nem jött be a műfaj, annak üzenem: ez sem fog ecsém, hiába minden, nem kell mindent beszopni, írhat más akármit, ez nem nekünk való. Persze egy részt biztos megér, hogy tudd majd két év múlva (amikor hazánkba is eléri a népeket az anyag), hogy miről beszélgetnek a buszon a menő csávók, de tovább nem érdemes menni vele. Ha már tényleg ennyi mindent igyekeztek itt elsütni, akkor erősen kétlem, hogy ne az első rész legyen a legjobb – ergo a többi már csak rosszabb lesz :(

American Horror Story: 5 rész után

Az American Horror Story, mint az a meglehetősen fantáziódús címéből is kiderül, egy igazi stílusgyakorlat, nem kínál zsákbamacskát, egy kőkemény horrorról van szó. Én annyira ebben a témában nem vagyok járatos, ezért lehet, hogy nem a legteljesebb mértékben releváns a kritikám, de ezt most nézze el mindenki – én is láttam már horrort, és tudom, hogy milyen egy jó horror.

Az AHS lehetne az, valahogy mégsem éreztem benne a beszippantó erőt. Pedig elég sokáig kitartottam mellette.

Ryan Murphy személye egyébként viszonylag biztos garanciát jelent számomra, hogy minőségi sorozatot kapok, olyasmit, ami megfoghat. A Nip/Tuck az egyik nagy kedvencem, jobban mondva az első három évada, a Glee-nek pedig az összes általam látott sorozat közül az egyik legjobb pilotja van (az már más kérdés, hogy utána totálisan elbaszott 21 rész következik – már ami az első évadot illeti, de csak emiatt az első rész miatt végignéztem a teljes évadot, és még csak nem is szenvedtem rajta, sőt, alkalomadtán ha úgy adódna újra is bírnám nézni szerintem). Szóval szeretem az ürgét.

Mint mondtam, az AHS egy stílusgyakorlat, tulajdonképpen valahogy úgy építhették fel, hogy megvolt valami alapsztori, aztán összeszedtek ISZONYÚ SOK horror-klisét, de csak úgy teljesen random, aztán ezeket megpróbálták beépíteni a történetbe több-kevesebb sikerrel.

Azt hiszem egyébként, hogy ez a sorozat pont olyan embereknek szól, akik olllyan nagyon sok horrort nem láttak életükben, engem ennek ellenére sem tudott lekötni. Ugyanis aki ismerős a témával, annál felmerül a veszélye, hogy úgy nézi meg, hogy ezt már eljátszották ebben a filmben, ez pont ugyanígy volt abban a filmben… satöbbi. Nekem ilyen problémám nem volt. Sőt, kifejezetten tetszett, ahogy a klisékkel bántak, mind szereplők, mind szituációk tekintetében. Soha nem a klisékkel, a sémákkal, a sablonokkal van a baj, hanem az elhelyezésükkel, a szerepükkel, az adaptációjukkal. Itt szinte minden esetben VOLT szerepük, nem csak töltelékként, díszletként hatottak, és előrepörgették az eseményeket.

Konkrétan mikre gondolok? Terhes anyuka valami szörnyszülöttet rejteget a hasában; kísértetház, ami megöli az embereket; értelmi fogyatékos kislány; visszatérő kísértetek/halottak; fekete ruhás ismeretlen; irreálisan sokáig élő személyek; összeroncsolódott arcú/testű rémisztő külsejű alakok; ijesztő pince; depressziós kislány; hallucinációk; Halloween; pszichopata/szociopata srác; baljós múltú szereplők… És mondom, én csak az ötödik részig néztem. Plusz nagyon klisés a zene, a főcím, minden díszlet – de ez így van jól!

Hmmm. Mit is szokás még dicsérni ebben a sorozatban? A színészeket. Na ettől én nem voltam hasraesve, konkrétan szerintem a színészi munkát kb 90 százalékban segítik itt a már említett dramaturiai eszközök, mint a díszlet, a zene, a világítás. Ez egy beszaratós sorozat, nem kell itt olyan kurva nagy színészi teljesítményeket várni szerintem, kétségbeesetten néző apuka, halálra ijedt anyuka, gonosz arccal a semmibe révedő házvezetőnő… Biztos nagy nevek játszanak benne, de szerintem a legutolsó, amit dicsérni kéne itt, az a színészkedés.

Most ahogy így írok róla, pontosan én sem tudom, hogy mi nem tetszett a sorozatban. Azt hiszem, hogy kicsit öncélú volt az egész. Aki szeretné megismerni a horrort, mint műfajt, az ezt bekajálhatja, de nekem ennél kellett volna valami több is. Persze, izgulok rajta, meg nem merem egyedül a sötét lakásban megnézni, de ennél egy kicsit több kellene ahhoz, hogy igazán szeretni tudjam, hogy értékesnek tartsam azt az időt, amit ennek a nézésével töltök. Azt hiszem ez volt az, amiért végülis abbahagytam, mert különösebben nem érdekelnek az újabb és újabb horrorisztikus fordulatok, egyik karakter sorsa sem érdekel igazából, és maga a végkifejlet sem – dögöljön meg mindenki ott, ahol van, úgyis ez a sorsuk :) Tudjátok mi volt a jó horrorsorozat? A mesék a kriptából! Ugyanilyen stílusgyakorlat az is, csak sokkal több lehetőséggel, mivel, hogy antológia, ezért epizódonként más és más a környezet, a helyzet, a szereplők, minden. Horrorfilmek 25 percben. Az volt a jó. American Horror Story? Meghagyom a kezdőknek, valamivel bele kell rázódni a műfajba, de én ennél már előrébb tartok, azt gondolom magamról…

Hell on Wheels 2 rész után és Wild Boys a Pilot után

A western-nel mint műfajjal alapvetően nem voltam kibékülve sokáig. Kiskoromban emlékeztem halványan valami indiános John Wayne-es filmekre, lovagoltak, meg lövöldöztek, de nem igazán tudtak lekötni (akkor még a Bud Spencer-Terence Hill vonal mozgatott meg igazán). Aztán egyszer néhány éve egyhuzamban megnéztem jó sok spagettiwestern-t, csaupa Sergio Leone filmeket, mint a Dollár-sorozat, A Jó, a Rossz és a Csúf, a Volt egyszer egy vadnyugat, meg ilyeneket. És rá kellett jönnöm, hogy márpedig ez egy rohadt jó műfaj. Lassú, meg elég komor, de bejövős. Azóta volt már jó is, meg rossz is, amit láttam (pl. a Clint Eastwood-os Unforgiven nekem nagyon nem jött be, szenvedtem végig alatta, Börtönvonat Yumába új feldolgozása eléggé felemás volt szerintem, jó, de semmi extra, viszont az új True Grit egészen meglepő módon tetszett – mármint, hogy én magam meglepődtem, hogy tetszik).

Értelemszerűen pozitívan állok a western-sorozatokhoz is, érdemesnek tartom ezt a műfajt sorozatos bepróbálásra is. Egyik nagy kedvencem a tudomásom szerinte máig egyetlen élőszereplős sci-fi western, a Firefly, de itt be is zárul a pozitív sorozatos western-élmények köre. Mi mással kezdtem volna, mint az egekig magasztalt Deadwood-al. Ez A Westernsorozat, csupa nagybetűvel sokak számára. Nekem már az első résznél le kellett volna esnie, hogy ez nem nekem való, ennek ellenére végigszenvedtem az EGÉSZ rohadt sorozatot mind a 36 epizódjával, pedig a második évadtól kezdve már totálisan elvesztettem a fonalat a történetet illetően – ergo annyira nem figyeltem oda, hogy azt se tudtam, mi miért történik -, és többször bealudtam a részeken (ilyet egyébként csak egy másik esetben tettem, a John Adams alatt, hasonlóan az érdeklődés hiánya miatt). Szóval nekem erről a sorozatról iszonyú rossz élményeim vannak, az első szó, ami az eszembe jut róla, az a szenvedés, és tudom, ezt magamnak köszönhetem, de akkor is ez maradt meg…

Érthetően kicsit félve álltam neki a Hell on Wheels-nek, ugyanakkor vártam is, akartam is, hogy lássak egy JÓ western-t, egy olyan igazit, nagyon bíztam a sorozatban, az AMC-ben, a Jóistenben. Hát sajnos azt kell mondjam, hogy csalódás volt. Ami a legjobban idegesített talán (pedig én ilyen technikai hülyeségekre abszolút nem szoktam adni, és az az igazi igénytelen filmnéző vagyok, akinek a sorozatrész 350 mega, a film meg 700, de maximum 2 CD-nyi terjedelmű, annál tovább nem megyek), a hangmérnöki munka, ami azt jelenti, hogy folyamatosan valami alapzaj volt a jelenetekben, amit mintha letekertek volna a párbeszédeknél, majd ismét fel. Ez a hullámzás egyszerűen kikészített.

A másik, hogy megint túl drámaiaskodónak éreztem a jeleneteket (még ha ilyen szó nincs is igazából), valami nagyon komolyat akartak létrehozni, de ezzel picit önmaguk paródiái lettek, mert sem a párbeszédek, sem a karakterek nem tűntek elég életszerűnek, elég önállónak, és itt most nem azt mondom, hogy rosszak a színészek, vagy, hogy látszik rajtuk (mint a magyar filmekben), hogy épp színészkednek… Nem, a színészekkel nem volt baj, valahogy a jelenetek voltak suták, nem éltem át a bosszúszomjas dezertőr motivációit, vagy a földmérő kislány fájdalmát a férje elvesztéséért, vagy a gátlástalan vonatépítő-és-földvásárló-stikliző kövérkés gennygóc gonoszságát.

Mellesleg maga a sztori rohadt érdektelen volt két rész után is, az ilyet pedig már ismerem, még ha csak tíz rész is az első évad, akkor is hülyeség folytatni. Szóval itt abba is hagytam.

És ha már western téma, és hasonlóan friss az élmény, ezért beszámolok a Wild Boys próbálkozásomról is, ami csak a Pilot erejéig tartott… Ez a sorozat egy ausztrál darab, szintén western, egy robin hood-szerű csoportról szól, akik fosztogatnak az erdőben, de csak gazdagoktól, és gonosz emberektől, közben meg mindenféle bajba kerülnek. A Wild Boys-t nem azért hagytam abba, mert egy szemétre való szar, sőt tudnék róla pozitívumokat írni, mindenképpen jobban tetszett, mint a Hell on Wheels, és pont azért, mert ez kellően lazára veszi a figurát, nem próbálják ügyetlenül elkomolykodni, hanem inkább a vicces-kalandos akár még romantikusnak is mondható vonalat veszik fel. Ezért mindenképpen szimpatikusabb számomra ez a sorozat, egész egyszerűen azért nem kezdtem bele, mert most nem erre vágytam, ha westernről van szó, akkor nekem szükségem van a komolyságra és drámára, most ezt kerestem, és nincs annyi időm, amit egy Wild Boys-ra tudnék „fecsérelni”. Ez egy tipikus nyáron megnézős limonádé, vagy popcorn-sorozat, persze tudom, hogy ilyen kategóriák sincsenek, de mindenki érti, mire gondolok. Az egyetlen probléma, hogy annyi ilyen szar árasztja el a tévéket, hogy még válogatni is fárasztó közülük, de el tudom képzelni, hogy valakinek ez teljesen jól bejön, egyébként csak ajánlani tudom szórakozásra, mert azt hiszem második évad nem is lesz belőle, szóval az a tizenegynéhány rész még lehet, hogy megéri valakinek :) Nekem sajnos nem, de ez ne riasszon vissza titeket (már csak azért sem, mert vannak olyan lelkes emberek, akik ehhez még magyar feliratot is gyártanak, az ausztrál akcentus miatt pedig legalább egy részt mindenképpen érdemes megnézni, mert nagggyon vicces!)

Wangan Midnight - 6 rész után

És hogy ne csak a briteknek adjuk meg ami jár nekik – most egy újabb olyan sorozat jön, ami a comeback felsorolásomból hiányzott, méghozzá egy jó kis anime.

Először is ott kezdődik a dolog, hogy JÓ animét már kb három éve nem láttam – kivéve persze amiket újranéztem, mert mostanában inkább csak erre tellett.

Az animékkel kapcsolatban nagyon hasonló a sztori, mint a britekkel, csak ez kicsit korábbra nyúlik vissza. Meg itt személyes érintettségem is van. Szóval az animékkel (japán rajzfilm, mielőtt valaki nagyon elveszettnek kezdené érezni magát) 2004-ben ismerkedtem meg egy osztálytársam nyomán. Egy filmmel kezdődött az egész, ami egy teljesen új világot nyitott meg számomra, és innentől úgy látszott, nincs is megállás. De aztán pont az animéktől vándoroltam át a sorozatokra, szóval szép lassan kihúnyt itt is a láng. Mondom, ugyanaz, először megfogott az újszerű hangvételük, a frissességük, nemkülönben a rajzolás is: tényleg egészen más felfogású mesélésről van itt szó, egészen más a dráma fogalma, mások a karakterek, sőt a karakterek kibontása, máshogy megy a történet elmélyítése, mások a fordulatok, más az ütemezés, más a ritmus. Leginkább ezeket tudnám mondani, anélkül, hogy bármi konkrétat is írnék. Aki nem ismeri, de nem ódzkodik ettől a fajta animációtól (nem, nem csak hentelés meg dugás van benne, és nem erőszakosabb semmivel egy átlagos Grimm-mesétől, legalábbis a nagy átlag, persze az is igaz, hogy itt is megtalálható MINDEN fajta stílus, mint a közönséges tévésorozatoknál).

Tehát először kezdtem egy sorozattal, aztán még eggyel, aztán hirtelen már hármat néztem párhuzamosan, és egy új vinyót kellett vennem, hogy átmásoljak újabb 100 giga anyagot magamhoz. Tényleg, nem vicc, egyre több és több lett, aztán egyszer csak jöttek a gyengébb darabok, már ez se tetszett, már az se, már mertem félbehgyni sorozatot, már csaupán az ismertetők olvasásától elment a kedvem bármit is megnézni, már csak hébe-hóba animéztem, aztán hirtelen nosztalgikussá vált egy-egy animáció megtekintése.

Én alapvetően a Cowboy Bebop-GITS tengelyen mozgok, nekem ezek az etalon sorozataim, szóval keményen sci-fi vonal, szerettem még az NGE-t, meg a Wolf’s Rain-t, meg a Samurai Champloo-t, meg mondjuk a Black Lagoon-t, ja és nagy Lupin the 3rd rajongó is vagyok. Viszont van jópár, amit ma már le is tagadnék, hogy láttam, pl. a Trigun (falra másztam tőle, pedig mindenki kedvence), Onegai Techer, Sakura Diaries, Full Moon wo sagashite, Gantz.

Nade most valamiért ismét kedvem volt valami újra, valamire, amit már rég kinéztem magamnak (túlságosan is rég) és valahogy újra a látóterembe került, vagy csak egyszerűen bevillant, hogy anno még ezt is meg akartam nézni, csak akkor még nem tudtam honnan letölteni, nosza rajta, keressünk rá :)

Wangan Midnight

Aki nem látott még autóversenyes animét, de szerette a Need for Speed-et, meg az ilyen autóversenyes hülyeségeket, az nézze meg az első részt. Szemem-szám elállt, tényleg kibaszott jó grafikát vittek fel az autós jelenetekre, konkrétan olyan, mintha valami fasza PC játékos intrót néznél, csak kb tíz percen keresztül. És tényleg itt nem kell semmi sztori, semmi szöveg, csak a képek, és tök jó.

Aztán elkezdtek egy sztorit, amit legjobban a halálgagyi jelzővel illethetnék. Ha nem láttam volna már előtte ezer animét, és ezzel kezdeném, akkor lehet, hogy tetszene, mert megvan benne minden, ami egy átlagos animében benne szokott lenni, de valahogy rém gyenge az egész, olyannyira, hogy néztem, néztem (mert az autós részek még mindig kurva jók, főleg ha versenyeznek, márpedig ez a sorozat lényege), aztán egyszer csak abbahagytam, mert már nem nyújtott semmit. Illetve amit nyújtani akart, arra meg baromira nem voltam kíváncsi már. Esetleg 15-18 évesen még érdekelne, de az már bizony régen volt…

Ha valaki látta esetleg az Initial D-t, akkor összevetheti: gyakorlatilag tökugyanaz szinte minden, még a főszereplő karaktere is egy az egyben, apróságok térnek csak el, mint a kocsi háttere, meg a versenyzés motivációja, meg a helyszín (nem hegyi driftelés megy, hanem városi körgyűrűn aszfaltbegyárkodás).

Szóval adott egy srác, aki összegyűjti a kis pénzét, a sulit teljesen elhanyagolja, és vesz magának egy olyan kocsit, amin valami kibaszott átok ül (ezért olyan olcsó), mert már nem tudom hányan meghaltak benne. Aztán van a csaj, akinek a tesója volt az autó korábbi tulajdonosa (aki ugye megmurdált), hogy aggódjon főhősünkért (természetesen neki valami übertuningolt verdája van), meg van a fekete autó, a nemezis, aki minden este ott repeszt a szokásos útvonalán, és rohadtul nem hagyja, hogy megelőzzék, hanem minden mögötte jövő autóval versenyezni akar. Na kb ennyi a sztori, még volt egy másik csaj is szintén kurvagyors autóval, és addig jutottam, hogy a srác már kétszer totálkárosra törte a verdát, mert még nem jött rá teljesen, hogy mitől olyan kurva gyors, meg, hogy hogy is kell egyáltalán vezetni, hogy jó legyen, meg, hogy ő legyen a legfaszább csávó Tokióban, de ennél a pontnál tényleg nem sikerült továbbjutnom, mert ez így nekem kevés.

Már fárasztanak ezek a történetek, kiégtem, nem kell az anime. Lupin III-ből is ott pihen még van negyven „új” rész a gépen, de már abba se néztem bele hónapok óta. Pedig az vicces.

De a Wangan Midnigth-ban az a legrosszabb, hogy rohadtul komolyan vesz magát, Minden szereplő depis (alap), mindenki hordoz valamilyen régi sebet, valami frusztrációt, valami bánatot, ami persze maj úgy a huszonnegyedik rész felé fog tetőzni, aztán a végén majd jön valami olyan verseny, ami bár teljesen kilátástalan volt, de mégis megnyeri a főhős.

Az animékkel az a baj, hogy első látásra azt hinnéd, hogy sokkal komplexebbek, sokkal összetettebbek, sokkal intelligensebbek, mint az amcsi sorozatok, és ez részben így is van, de sokkal sablonosabbak is. Ez pedig szinte elképzelhetetlen, mivel a megszokott sorozataink általában kibaszottul sematikusak. Namost az animénék elég megnézni a kategórát, a fő karaktereket, tehát kb egy részt, és már szinte pontosan tudod, miről fog szólni, milyen hangulata lesz. Fog változni közben, de ez is előre megjósolható: könnyed, vicces karakterek lesznek aztán a legbefordulósabbak a legkomolyabbnak szánt nagymonológgal, de erre is van utalás gyakorlatilag már a legelső jelenetben. Aki ismeri, az tudja, és sajnos ezért aztán én most tuti, hogy nem fogok egy ideig animét nézni, mert rájöttem, hogy ezeket én már ismerem, továbbléphetünk. Tényleg. 10 év múlva talán lesz új, más hangvétellel, más szerkezettel, de a mostani kínálattal azt hiszem, nagyon is telítődtem.

A Wangan Midnight pedig ROSSZ, nem megnézni, akkor már inkább Initial D ezerszer rosszabb grafikával, meg iszonyú béna történettel, de az legalább egy ALAP sorozat, és nem tudod benne nem szeretni a béna pattanásos szereplőket… Tényleg :)