Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal - 12 rész után

Erre még emlékeztek? Én most csak röviden írnék róla, meghát egyébként is mesékről vagy jót vagy semmit, de ezt azért nem állhatom meg szó nélkül… Ugyanis én egyáltalán nem emlékeztem a Nils Holgersson sztorijára, és most, hogy újranéztem az első 12 részt, hát… Illetve elég az első részt, utána már nagyjából ugyanarról szól az egész, csak picit más helyzetekben, meg egy-egy új szereplővel.

Szóval ez a Nils gyerek egy kibaszott nagy geciláda, az a legnagyobb élvezete, hogyha az egész baromfiudvart szarrá terrorizálhatja, kezdve a ludak kergetésén a kutya bezárásán át a macskák veréséig – biztos először élőszereplősben akarták megcsinálni, csak rájöttek, hogy akkor rájuk szállnak az állatvédők, így viszont kiélhették magukat a készítők :)

Naszóval épp vasárnap van, és Nils szülei arra várnak, hogy megjöjjön ez a rosszcsont kisfiuk és menjenek a templomba, aki épp azzal játszik, hogy a kis taligájukban ülve rodeózik a hegyről lefelé – szóval kurvára leszarja a vasárnap délelőtti programot, meg úgy az egész világot. Aztán mégiscsak megjön, de kiböki, hogy fasznak kell a templom, ő inkább otthon akar maradni (na amúgy ez még legalább egy olyan mese volt, hogy értéket közvetít, hogy vasárnap templomba kell menni – mondjuk a szülők akaratgyengesége, meg totális nevelési csődje már annyira nem követendő…), erre az apja megelégeli a szarakodást, azt mondja neki, hogy akkor üljön le a seggére, otthon maradhat, de olvasson el azért 12 oldalnyi példabeszédet, és ha visszajöttek, kikérdezi. Na, ezt jól megkapta a kisköcsög, már szinte dörzsöljük a tenyerünket, pedig ez még csak a kezdet. Merthogy nem az az igazi kibaszás a kissráccal, hogy olvasnia kell (úgyis ahelyett épp a tengerimalaccal köcsögösködik amikor megeszi az almáját, meg a puskával is elkezdene játszani – ejnye apuka azért neked is lehetett volna annyi eszed, hogy azt nem hagyod ott, mert még arra jöttök vissza, hogy a gyerek kiloccsantotta az agyvelejét – vagy legalábbis a macskáét), hanem az, hogy a kismanó, aki éppen arra téved szépen elvarázsolja. Na nem csak úgy passzióból, hanem azért, mert ha nem így tesz, akkor lehet hogy a kissrác őt is megeszi tízóraira, vagy nem tudom, szóval ez így volt jó. Kb tízcentis lesz a gyerek, de annyi könnyítést azért kap, hogy a fapapucsát is méretre igazítja neki, ne kelljen már mezítláb mászkálnia, plusz kap még annyi skill-t, hogy megért mindent amit az állatok mondanak, akik éppenséggel meglátják a lehetőséget, hogy most mindent visszaadjanak, mert már ők az erősebbek.

A következő részben érkeznek a másik címszereplők, a vadludak, akik épp Lappföld felé tartanak, és kiderül, hogy az ott élő Márton lúd (aki egyébként csak házi) is szeretne velük menni, és véletlenül épp Nils is ott lábatlankodik, így aztán együtt (plusz az idióta tengerimalac) indulnak a csapattal, hogy csodálatos utazásukat megkezdjék (most csak a címből idéztem, de persze egy könnycseppet azért én is elmorzsolok itt közben, mert ez annyira szép…).

Ennyi a történet, a továbbiakban a vadlúdcsapat folyamatosan fúrja Mártont, mert csak hátráltatja őket, de persze bármi veszély van, ő meg Nils mentik meg a csapatot mindig. Az mondjuk nem jó pont, hogy elárulják, hogy Nils ember, mert azt a fajtát nem nagyon komálják, de azért rájönnek, hogy ekkora méretben nem ártalmas. A „női” főszereplő Ingrid lúd, aztán még van pár nevesített vadlúd, akik közül most csak Kákalaki Atka jut eszembe, a bölcs messze földön híres sokat megélt öreg vezető.

Főgonosz személyében Szmöre a róka jelenik meg visszatérő szereplőként, akinek a neve szerint különösen vicces, viszont igencsak szerencsétlen egy állat, sose jön neki össze egy jó falat, de persze hogy is nézne ki, ha a fél csapatból csak véres tollcsomókat hagyna… Ezzel együtt viszont egy kis humorforrást is biztosít az amúgy sem túl komor hangulatú meséhez.

Na röviden ennyi a Nils Holgersson, 52 részből én egyben 12-t bírtam ki, a többire most valahogy nem vagyok kíváncsi, gondolom Nils a végére megjavul valamennyire, mert egy erkölcsi megtisztuláson megy keresztül a vadludakkal töltött útja során (ezt de szépen mondtam), és így aztán elnyerheti végül a kis manótól normális méreteit – vagy mittudomén, de át mimás lenne a vége, a kalandokra meg annyira nem voltam már kíváncsi, mert azok tényleg csak egy hatévest kötnek le szerintem, hogy a gonosz róka megint el akarja kapni az egyik ludat, és közben még a vadászok elől is menekülni kell, meg az emberi településekre sem szabad bemerészkedni… Szóval van ennél jobb is, de talán kibírható a Nils :)

The Walking Dead 1. évad után

Mindenki által hypeolt sorozat volt, mert aki esetleg valaha is szerette a vámpíros sztorikat, az mostanában végképp kiábrándul ebből a műfajból a taknyos-buzis ultragagyi Alkonyat és társai után, viszont az embernek hiányérzete van, hova lehet nyúlni? ZOMBIK!!! Ez a varázsszó, ezt biztos nem basszák úgy el, nem ilyen romantikus giccsparádét csinálnak belőle, hanem tényleg fröcsögni fog a vér, folynak a belek és repkednek az agyvelők – mi meg lefossuk a bokánkat a monitor előtt.
Valami ilyesmit ígért a Walking Dead – már az olyan n00b balfaszoknak mint én, aki nem olvas képregényt -, de nekem azért már akkor világos volt, amikor még egy kockát sem láttam belőle, hogy ez nem egészen így fog történni.
Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen szinten mást kapok, hogy ennyire elkúrják tényleg amit el lehet.
Egy kicsit a sztoriról, akinek esetleg nem rémlene: kapunk egy jó kis zombiapokaliptikus kezdést, ahogy az már egy jó sorozatnál lenni szokott a Lost óta, egy csomó megválaszolnivaló kérdéssel. Tehát kb semmit nem tudunk, a főszereplő szemén keresztül nézve, aki még valamikor egy lőtt sebbel feküdt be a kórházba (rendőr a csórikám, ezt azért jó tisztázni az elején), és arra ébred, hogy le se szarja senki, és egyáltalán a kórház olyan, mintha valami idegbeteg állat összebaszott volna mindent a folyosón, és mellé még pár embert a belüknél fogva is végighúzott volna… Aztán persze rájön, hogy itt valami zombiság van a dologban, és szépen elindul megkeresni a túlélőket – elsősorban a családját, akit közben legjobb barátja és kollégája kezdett el pátyolgati, főleg az asszonykát, és egy nomád táborban élnek messze mindenkitől – legalábbis ez a terv. Persze összefutnak a szálak, aztán meg a zombik is odatalálnak, így megint arrébb kell kotródniuk, végső ötletként pedig a szuperbiztos laborba menekülnek, ahol talán valami ellenszérumot vagy miafaszt tudnának szerezni, de persze ott is levegőbe repül minden, és marad a teljes kilátástalanság – meg az izgalom (már akinek), hogy vajon mi lesz a második évadban.
Hátszóval az ember csak vakarja a fejét, hogy akkor most mi is történt, mert ez nem derül ki egyáltalán…? Persze kurvaérdekes ahogy vinnyognak a túlélők, meg azon filóznak, hogy kinek mi hiányzik jobban a „régi” világból, de… álljunk csak meg. Ja, hogy ez egyáltalán nem érdekes, hanem sokkal inkább kurva unalmas! Áááá. Ja és hogy ebből áll a sorozat 90 százalékban? Na így talán már érthető, hogy miért vannak olyan sokan felbaszva, és kukázzák egyből a sorozatot a hat rész után (még szerencse, hogy első körre csak ennyit csináltak komolyan mondom). Mert igen, erről van szó, egy-ké tökéletesen érdektelen monológ vagy dialógus közé befurakodik valahogy valami kis hörgés, meg vonszolgatás, meg sápadt zombik, de valahogy ez nagyon nem az igazi. Valahogy ez nekem kurva kevés volt, és lehet, hogy tényleg én vagyok a fasz és nem érzem át a drámaiságát ennek az egésznek, de nekem ez kurvára nem klappolt. Ez a sorozat nagyon olcsó dráma, nagyon közhelyes, és nagyon sablonos, és most nem is a zombis sablonokra gondolok, mert azzal még valamennyire kreatívan bántak, hanem az emberi oldalt megmutató drámai szituációk sablonjaira, mint az összeverekedő bandák, a barátság megromlása a nő miatt, az elégedetlenkedők kirekesztése meg ilyenek. Az hogy van, hogy egy szereplő sem lett szimpatikus, és ha lenne egy olyan rész, ahol mindegyiknek kitépnék a máját és azzal fociznának a zombik akkor csak egy jót nevetnék rajta?? Hogy senki, de senki nincs, akinek a hiánya csak egy kicsit is fájna? Hogy a sorozat nézése közben nem az embereknek drukkolok, hanem a zombiknak, hogy irtsák ki ezt az egész bagázst?
Na ez az, ami miatt inkább nem nézem tovább, és leszarom, hogy mekkora kult a képregény, az sem érdekel, és lehet, hogy ezzel az egész zombi zsánerrel van bajom, nem tudom. De nekem nem az a baj, hogy megalszik a tej a számban, amiért nincs akció, hanem, hogy megalszik a tej a számban, mert olyan felszínes az egész sorozat ha akció van, ha beszélgetés, ha menekülés. Kurvára össze kéne magukat szedni a készítőknek, mert ez eddig egy nagy lapát lószar, amiből mint tudjuk, nem lehet várat építeni, ők mégis ezt akarják…
Na de mindegy is, ez csak egy vélemény, a nép meg állítólag odavolt érte annyian nézték a TV-t, úgyhogy ha ők szeretik, akkor miért nem, én meg keresek valami mást… Hátha.

The Cape (2 rész után)

Megint egy olyan sorozat, hogy már én érzem cikinek, hogy írok róla. De ha már belekezdtem…

Szóval a The Cape című sorozatról van szó, magyarul valahogy úgy lehetne visszaadni, hogy A köpeny, csakhogy ez az égvilágon soha nem fog magyar TV-kbe jutni hála a magasságosnak, mert ott kint is rájöttek, hogy akkora szar, hogy inkább be kéne tiltani, ezért szépen le is állították 10 résznél a projektet, és nagyon remélem nem is viszi tovább senki más.

Három téma van, ami Amerikában nagyon megy sorozatok terén, és ez a trend már elég jó ideje tart: az orvosos, a rendőrös, és a képregényes. Jó ez utóbbi kicsit kilóg a sorból, de azért tény, hogy már a TV őskorában is olyan sorozatok mentek, mint Superman, vagy Batman, és még a sokszáz szuperhősük amiket még azóta kreáltak és újrafeldolgoztak – és nem unják meg SOHA. Szóval lehet mondani, hogy most nagy képregényes dömping van filmes téren – meg sorozatos téren is, de azért én azt gondolom, hogy ez sosem volt másként. Ezek mindig is mentek, csak esetleg olykor nem olyan nagy népszerűséggel, és nem tudtak olyan nagy közönség elé eljutni (thx internet), most viszont orrba-szájba kapjuk a sok szart.

Na pontosan ilyen alkotás lett a The Cape is, melynek nézése közben ezt kérdezi magától az ember, hogy ezt a sztorit mégis kinek gyártották? Mégis igaz lenne a sztereotípia, hogy Amerikában csak buta tudatlan igénytelen emberek élnek? :) Vagy csak a sorozatkészítők szeretnék ezt elhinni és elhitetni velünk?

Persze őszintén szólva én már eleve előítélettel ültem le megnézni az első két részt, és TUDTAM, hogy nem fog tetszeni, és le lesz törölve az egész a picsába. Mert nekem a Heroes óta már a tököm tele van az ilyen idióta szuperhősködésbe oltott drámázással, és valami hasonlót kapunk a Cape-ben is, igaz, van benne sok action, egyeseknek talán még túl gyorsan is peregnek benne az események – nekem meg kell mondanom, hogy ez volt az egyik legkellemesebb csalódás az egésszel kapcsolatban, és ez az, ami a Heroes-ból hiányzott, és ami miatt ott már két résznél rég a hajamat tépkedtem, hogy miért baszom el ezzel az időmet…

Szóval a Cape gyors, pörgős, de egyszerűen buta sorozat. Kezdve a főszereplő teljesen jellegtelen kiállásával és „színészi játékával”, folytatva a családi drámázással, és a főgonosz teljesen elbaszott karakterével, aki se nem túl gonosz, se nem túl sötét. És valahogy ilyen ez az egész sorozat, nem tudod eldönteni, hogy ezt most komolynak szánták, vagy egy elbaszott karikatúra az egész, amin igazából röhögni kéne. Mert se nem túl vicces, se nem túl komoly, se nem túl véres, se nem túl barátságos, és annyira semmilyen, hogy az ember pár perc (rész) múlva már oda sem tud figyelni rá – mert nincs miért…

Jó, írok valamit a sztoriról: fiktív város jelenkorunkban kb – bár ez annyira nem derült ki -, ahol a rendőrséget épp egy gonosz ember akarja tulajdonába venni, ami miatt elég nagy az ellenállás, mert félő, hogy elharapódzik a korrupció és a maffiaügyletek (na jó ezt kb csak most találtam ki, lényeg az, hogy főszereplősrácunknak nem tetszik a dolog). Ez a gonosz ember aztán elteszi láb alól főhősünket, aki úgy „hal meg”, hogy mindenki azt hiszi róla, hogy ő volt a sáros zsaru. Ezért nem tud „csak úgy” visszatérni, mert egyből lecsuknák, meg azért sem, mert akkor az egész családjával együtt nyírnák ki. Így aztán – miközben egyébként egy vándorcirkusznál regenerálódik (kedvenc sorozatos freak-környezet) -, kitalálja, hogy kisfia kedvenc képregénye főhősének a bőrébe bújik, ő lesz a „Cape” és majd így osztja az igazságot és keres döntő bizonyítékokat a főgonosz ellen… Jónak hangzik a sztori? Egyébként szerintem amellett, hogy nagyon sablonosan találták ki, még kurvajó is lehetne, mert alapból nem a sablonokkal van a baj szerintem, hanem, hogy hogy használjuk őket! Csak szarból nehéz várat építeni, és itt sem sikerült nagyon, mert meglehetősen középszerű lett az egész, Summer Glau-stól mindenestül – aki egyébként főhősünk titkos szövetségese, szintén a főgonosz eltüntetésére tette fel az életét, mellesleg úgytűnik gecigazdag, és majd még egyéb dolgok is kiderülnek róla, de mást most nem írok erről, mert hátha valaki esetleg még veszi a fáradtságot és sok elbasznivaló ideje van és megnézi… De azért mindenkit figyelmeztetek, hogy csak ésszel!

Na, fikázás off: azért leírom, hogy nekem az opening tetszett, ezek a dolgok ott tudnak marasztalni sorozatoknál, pl a Dollhouse első évadot csak amiatt szenvedtem végig… Na de azért itt annyira nem volt jó, hogy két résznél tovább jussak a Cape-el, még egyszer megnéztem az op-ot, és csak utána töröltem le :)

Jó szórakozást hozzá…